Kamarás Klára
Ida Anna dalok - 2.
Hajnali négy van... és telihold...
és milyen álom!
Mennyi kobold
siklik le a kertbe a Hold sugarán...!
Hallod, mit súgnak a lombok?
Minden fa vigyázva figyel:
Ez mi a szösz?
Lám, az öreg tujafáról
hallik a lombsuhogás.
Nem keresem a rímes szavakat,
csak annyi kell, mi magától akad,
a sor végét cifrázni nem fogom,
inkább legyen dobpergéssel rokon,
legyen a vers dal, néha víg zene,
máskor anyák siratóéneke.
1951-ben gimnazista lányok
egymás között csak Uhunak neveztük
Márta nénit, az osztályfőnököt,
és csak nevettük, mikor intett minket:
- Lányok, ezt nem szabad, mert ebből baj lehet!
Sok éve együtt, sok-sok Nőnap...
és mindig sok... sok üde hóvirág.
Hajnalban szedted sárban hóban.
Köszönöm, de ne menj! Megfáznál.
Nőnap? Nekünk tán az utolsó...
Tudom, hogy néha nehéz szembenézni
az élettel is, nemcsak a halállal...
Tudom, hogy előbb kellett volna
nevetni, sírni és dalolni,
már minden elszállt messzi múltba,
avas a kamra, s kincse talmi.
Egy pohos pók a karosszék
báránybundáján szöszmötöl.
Talán nyaral és azt hiszi,
számára ez nyugodt öböl.
Az idő ostora hegyével
jócskán megcsapott,
mikor a tükörből anyám
először nézett vissza rám.
Ne hidd, fiam, el, hogy más a világ,
más ez az új, mint az a régi.
Mindegy, hogy Heródes
vagy csörtető hadak,
vagy füstbe szálló emberek pora...
Még túl hosszú a tél:
ez január,
s beláthatatlan a hóförgeteg.
Máli néni kiflit sütött, óriást.
Hat unoka nézegette, mily csodás!
Olyan nagy, hogy elég hatnak?
Mind örülne egy falatnak.