Kamarás Klára
Úgy hullott rám az éjszaka,
mint kripták néma bársonya.
Futnék előle, nincs hova,
itt fény se rebben már soha.
Ólomból szőni pilleszárnyat,
Hulló pihékből bércre várat,
Mécsessel járni nyári fényben,
Halottat kérni, jaj, hogy éljen:
Hiába mind... hiába már...
Fenn a magasban félve remeg már,
nézd!... az utolsó sárga levél.
Nem tudja, a sárban még van-e élet,
nem tudja, hogy ott mi a sorsa levélnek,
mikrobák hada várja talán... nem lebegés.
Jó lenne, ha lenne újjászületés?
Ha király lennél, kedvenc költőd lennék,
de lehet, hogy csak udvari bolond...
Két gyufaszál (erről írtak már százszor)
együtt gyullad fel, tüzük együtt lángol,
s ha egyik már csak alig hogy parázslik,
vele együtt hamvad el az a másik.
Állunk a sorban, mindenkin álarc,
hívásra várunk. Ez olyan sivár!
Aki soká él,
sok rejtvényt fejt meg,
csomókat oldoz,
titkokra lelhet...
Ez a nyár nemcsak dühödt meleget,
esőt, vihart is hozott eleget,
és hogy már minden elvégeztetett,
hátrahagyott pár szürke felleget.
Egy csésze kávé egy korty itallal...
Köröttünk máris jó hangulat van.
Nem vágyom bálra, nagy társaságra.
Tudd meg, ma már
nálam itt a határ!
Még forr a nyár. Habokban emberek,
de én a partra többé nem megyek...
Kísért a vágy, szikrázó múlt, regény,
csak árnyék az, ki ott járt és nem én...
Mondd el nekem, hogy mit tehet az ember,
mikor a vándormadarak már messze járnak,
s érzed, hogy leolvadtak mind a válladon cipelt,
viaszból formázott, nemrég oly büszke szárnyak!
Elszálltak már a fürge évek,
volt sok barát, volt szerelem.
Most latolgatni, mennyit értek,
felesleges gond, azt hiszem.
Megkaptam tegnap a Vasdiplomát,
ez jelzi, hogy múlnak az évek.