Kamarás Klára
Hullócsillagok felragyognak,
jönnek s kihunynak menthetetlenül.
Az örökmécsek lángja is kialszik,
ha reng a föld, s a templom összedűl.
Ez több, mint szerelem:
ez gondolat...
Hajnali séta juharfák alatt...
galambszárny rebben...
párák... permetek...
hullnak a fáradt, őszi levelek...
A félelem bekúszik, mint a köd,
s belep már minden ajtót, ablakot,
és nem segít, ha többé nem nyitok
rést reszketőn bezárt öreg szívemre.
Négyezer év és újjászületés...
és üstökösként felragyogni újra?
Az elmúlástól félsz, szegény barátom,
mesék fátylába bújva!
Voltam hívő s lettem hitetlen.
Egyiknek sem tökéletes,
mert amíg él, ilyen az ember,
a titkokra választ keres.
Akik szerettek, nem szerettem,
akit szeretnék, nem szeret.
Hogy más is így járt, nem vigasztal,
de élek, amíg csak lehet.
Én Pécsről jöttem, több mint ötven éve
e számomra idegen, bús vidékre,
hol eső után a főtéren is
lehúzta akkor cipőmet a sár.
Jöttem, s nem tudtam, hogy itt rám mi vár.
Nézd, a bukó Nap tűzpiros gömb lett!
Egyszerű, mégis festői ötlet.
Nem sokat láttam a világból,
s amerre jártam, az is ködbe vész...
eltűntek képek, és szavak fakultak,
fáradt a vándor, és tompult az ész...
A bárányokat mindig leölik.
Feltálalják,
kutyák vagy farkasok azok
kik őket habzó szájjal megeszik?
A 3. mese
Ó, Ida Anna! Ő lányod és anyád
és asszonyod, ki úgy ölel ma át,
ahogyan ölelt mindaz, aki volt...
Kinek apja s anyja vagy egy személyben,
mert a saját műved szinte egészen.
Ida Anna dalok - 2.
Hajnali négy van... és telihold...
és milyen álom!
Mennyi kobold
siklik le a kertbe a Hold sugarán...!
Hallod, mit súgnak a lombok?
Minden fa vigyázva figyel:
Ez mi a szösz?
Lám, az öreg tujafáról
hallik a lombsuhogás.
Nem keresem a rímes szavakat,
csak annyi kell, mi magától akad,
a sor végét cifrázni nem fogom,
inkább legyen dobpergéssel rokon,
legyen a vers dal, néha víg zene,
máskor anyák siratóéneke.