Kamarás Klára
Ajtók csukódnak? Majd nyílik újabb!
Mondták, hát higgyem,
hogy mindig így van?
Én Pécsről jöttem több, mint hatvan éve
e számomra idegen, bús vidékre,
hol eső után a főtéren is
lehúzta a cipőm a sár.
Jöttem, mert nem tudtam,
hogy itt rám majd mi vár.
Fénykoszorúban táncol a lány ma.
Kedvesét hívja, két karja tárva...
Álomország álomútjai mentén
álomjuharfák állnak hallgatag,
vihartört ágak végig az úton,
nem tudom, téged mért álmodtalak...
Hólepte tors közt bukdosó madár.
Riadva verdes: Tavasz, jössz-e már?
Mostanában gyakran azt álmodom,
hogy fölfelé megyek.
Romos lépcsőkön és törött létrákon
mászom, egyre csak mászom fölfelé,
és visszacsúszom mindig... újra...
Kitartóan, de egyre nehezebben
mindig csak újra... újra fölfelé...
Hadd álljak itt köszöntő szóval,
talán utolsó alkalom.
Készültem erre évek óta,
miért maradt el, nem tudom.
Súgd meg gyorsan, ugyan mi fájhat
tizenkét éves, kis zárdista lánynak!
Lába, hasa, feje,
vagy megdobbanva sajduló szíve,
mert szentbeszéd alatt
nem nézett rá a pap,
pedig a szeme mindig őt kereste.
Felejtsük el, akár az álmainkat,
mint fáradt éj után, ha hajnalt vártunk ébren,
felejtsük el, mi tartott lázban akkor,
mikor, mint bimbó ring a zsenge ágon,
éltünk a tavasz első bűvkörében?
Ne adja az Isten,
hogy a tarisznyánkból
kenyerünk kifogyjon,
míg célba nem érünk!
Most jobb lenne medvének lenni,
elbújva mély álomba esni,
ébredni szép tavaszra, fényre,
s problémák nélkül élni végre.
Hullik a hó, a szél fújja.
A kutyának nagy a gondja:
Lesz-e vacsorája,
ha vigyáz a házra?