Kapcsos Károly
Vajúdó szavak, előbukkanó kurta betűk,
araszoló gondolat s valami kínoz belül.
A semmi peremén álltam
s tán látni véltem egy nőt,
ólom könnyek egyre hulltak
s az arcban felismertem őt.
Állam öklömön nyugtatom,
A hajnal székben ért megint,
Lelkem messze nálad járt,
Láttam, hullottak könnyeid.
Lassan hámozd le ruhád
legyen hosszú a pillanat,
csodáljam vállad vonalát
s lágy, asszonyos derekad.
Arcodat ostromolja a szél
alattad dübörög vasad,
szabadnak születtél
ruhád bőr s nem vasalt.
Játszottak a fények a szobámnak falán,
az ezüst vándor megint benézett rám,
gondolhatta, elment a maradék eszem,
megint üres keresztemmel beszélgetek.
Gyertyáim fénye glóriát húzott köré,
erre az árnyak kushadtak összefelé.
Az egésznek szerves része vagyok
Bár, csak egy kicsi fogaskerék,
Dolgom teszem mint a gazok,
De lelkem s kezem hófehér.
Lábamban az út, lelkemben az idő pora,
még nem tudom, hol ér majd az éjszaka,
illatos pajtában, vagy szagos vánkoson,
az éj fenségében, talán nővel a vállamon.
Ma sűrű bíbor könny szitál,
a meg nem születettek sírnak,
minden fénytelen és sivár,
ma a bánat virágai nyílnak.
A sötétben féltem
S kezedet kértem,
Az árnyak közt hagytál engemet,
Nevettél rajtam,
Hagytál a bajban,
De én megbocsájtok teneked!
Elveszett a szó,
mellyel illettelek
rég,
kifakult a tükör,
melyben nézhettelek
én,
béna a gondolat,
szárnyaszegett...
Csak úgy elhevert
ám lent maradt,
elszállt az ereje,
a fák állva halnak
ha itt van az ideje.
A szelek cibálták
s roppantották törzsét,
küzdött keményen,
a mindennapi létért,
csavarta a vihar
s néha önmagát,
gallyai hajoltak
ostorozták derekát.