Kapcsos Károly
Piros rózsa lobban
s virít a hosszú copfban,
pünkösd napján ébredj,
szárnyalj galamb képében.
A sarkon befordultam
és szembe jött magam,
ő már elmúlt ötvenhat,
a halántéka igen havas,
én bambán néztem őt,
s mellettem elhaladt,
tétován arrébb léptem,
szavam is elakadt.
Az álom kerül, pedig szemem ég,
A hajnal már lassan kopog,
Bíborban úszik amott az ég...
Elmondom így
most kettőnk között,
miért fáj nagyon
a láthatatlan lánc,
mely megkötöz.
Mindennap kellene mondanom,
hogy nekem te vagy a fény,
az életet adtad s a holnapot,
és csak én tudom, mi mindent még.
Valamikor régen minden este, Térdére ültetett a nagyapám,
szortyintott a pipájából s mondta, figyelj rám kis unokám.
Ezt a regét dédapádtól hallottam én is egykoron,
még pendelyes voltam mint te, de szavait kívülről tudom.