Kardos Imre
Ezer éve elhagyott már a magány,
van valaki, aki hazavár...
Hallom, látom, tapasztalom:
fiatal párok járnak ki nem taposott utakon...
Éjjel, mikor néha felébredek,
mert aludni nem tudok,
lelkesen zenét hallgatok.
Szinte minden stílusban
otthon vagyok... S míg
a különböző ritmusokra andalgok,
rátok gondolok, ti csodálatos nők,
kik engem magamra nem hagytatok...
A Kultúra megvéd.
Te az arab, én a keresztény.
A Korán és a Handzsár a falakra kiakasztva.
A Biblia betéve a könyvespolcra.
A pontos időt mutatja.
A mutatók rendületlenül
haladnak előre,
a hajnalból reggel lesz,
majd elérünk delelőre...
Itt vagyok, megjöttem,
rád vártam, vagy nem?
Ez a kérdés ötlik fel bennem,
választ várok, rád tekintek,
és szíven üt szembogarad,
mely elkerekedik,
mintha azt kérdeznéd:
"Te volnál az?!"...
Életemben többet adtam, mint kaptam,
mégis magam maradtam.
Hitelem megkopott, hitem elhagyott.
Szeretteim, barátaim valahogy
el-elmaradoztak, áldozata lettem
a szeretet hiánynak.
Azt hallottam, szeretsz nevetni,
derűsen gondot feledni...
Kacagásod engem nem lep meg,
szeretnék együtt nevetni veled...
Láttam elhomályosulni tekinteted,
mikor a nappalok éjszakává lettek.
Nem úgy néz ki, mint az élet.
Nem úgy néz ki, mint a halál.
Ez a valami elkedvetlenít.
Folyton megtalál.
Mint egy Ember, ki most kezdi Életét,
rádöbbentem, mindjárt véget is ér.
Megszülettem.
Újjászülettem.
Életemben sok hibát elkövettem.
Boldog lehetek. Elhittem.