Károlyfi Zsófia
Ne kérdezd, honnan jöttem, itt vagyok.
Mindenek felett a ma ragyog.
Beleragyogok ebbe a nagy összevisszaságba.
Fölé növök és beleragyogok.
Elmúlt már több mint hatvanhat év,
életem végül révbe ért?
Mint egy tékozló leány, újra
Zalába bújva élem át
az eltűnt ifjúság illatát.
Nem láttam,
Nem éreztem,
Nem hallottam,
Csak mentem
Szorongva, rettegve
Az úton.
Szemétdomb, kakasként otthonom,
hol születik és hal a kukac,
ki mindeneknek felette állsz,
aki éhségemben visszavársz,
ki bögyömbe gilisztákat tesz,
mi vagy te? Érzem, de nem tudom.
Bensőmben általad
indul el a gondolat.
Arcomon a mosoly
miatta fakad.
Majd tékozló könnyeimet is
Te idézed,
és távoli hiányos ölelésed.
Teremtőm, egyetlen otthonom,
hol születik és hal a világ,
ki mindeneknek felette állsz,
aki elbocsátva visszavársz,
ki az utamon próbára tesz,
Te büntetsz, dicsérsz vagy bennem élsz?
Már csak a madarak beszélnek.
Hallgatja, és nézi, a tegnap mivé lett,
szétfoszló felhőkönnyű semmivé vált.
Az álom ólomsúlya nyomán ébredt,
mint három kívánság egyike.
Nyári szöcskék percegésében
firkálok egy papírra ötévesen.
Nem mondja senki, folytasd, ez jó.
A Szerelem levette rőt palástját
Nem hordja gyűrűjét rubintos láncát
Ne hidd hogy így belőle semmi nem maradt
Szemben áll velem és igazán szabad...