Károlyfi Zsófia
Milyen szabad
e táj,
és milyen rabja vagyok én!
Élek rajta, mint
Isten ölén.
Ami fáj
Szívedben,
És tart búbánatban,
Vesszen el egy csendes boldogságban, ...
Elaltattalak, csipkebokor rózsa-élet.
Barlangi sziklákon eltűnt remények.
Hamis csillogású álharmat, kongó hangok.
Becsukott szárnyak, halkuló harangok.
Hatvanhét éve tart ez az ismét újrakezdés.
Nem tudom, ez már hányadik eresztés?
Mintha kártyalap lennék, úgy kevernek,
s a leosztás új, és én új helyzetben
újra más vagyok.
Madarakká váltak a múlt emlékei.
Suhogó szárnyú madarak között élek.
Már nem kell vinnem a terheket.
Velem repülnek, segítenek.
Ó, hányszor megírtam már azt meg ezt,
Hiányt, búcsúkat, örömet, könnyeket,
Emberséget, vágyat, szerelmet,
Talányt, bölcseletet, bús lemondást,
De a szavak nem vittek közelebb.
Ez már nem az ősz elmúlása,
És nem a hideg, temető tél.
Ez az ígéret ragyogása,
Ez a tavaszi szél.
Ha földi imám kifogyott,
Körbevesznek a
Csillagok,
S egy holdudvaros
Éjszakán
Valósággá lesz az álom.
Megszületett a megváltó,
És a szívekben megszületett az elfogadás.
Valaha.
Azóta már születhetett akár
Számtalan megváltó is,
A szívekben csak a hagyomány él,
Melyet szikrázó csillogás kísér.
Ne kérdezd, honnan jöttem, itt vagyok.
Mindenek felett a ma ragyog.
Beleragyogok ebbe a nagy összevisszaságba.
Fölé növök és beleragyogok.
Elmúlt már több mint hatvanhat év,
életem végül révbe ért?
Mint egy tékozló leány, újra
Zalába bújva élem át
az eltűnt ifjúság illatát.