Károlyfi Zsófia
Madarakká váltak a múlt emlékei.
Suhogó szárnyú madarak között élek.
Már nem kell vinnem a terheket.
Velem repülnek, segítenek.
Ó, hányszor megírtam már azt meg ezt,
Hiányt, búcsúkat, örömet, könnyeket,
Emberséget, vágyat, szerelmet,
Talányt, bölcseletet, bús lemondást,
De a szavak nem vittek közelebb.
Ez már nem az ősz elmúlása,
És nem a hideg, temető tél.
Ez az ígéret ragyogása,
Ez a tavaszi szél.
Ha földi imám kifogyott,
Körbevesznek a
Csillagok,
S egy holdudvaros
Éjszakán
Valósággá lesz az álom.
Megszületett a megváltó,
És a szívekben megszületett az elfogadás.
Valaha.
Azóta már születhetett akár
Számtalan megváltó is,
A szívekben csak a hagyomány él,
Melyet szikrázó csillogás kísér.
Ne kérdezd, honnan jöttem, itt vagyok.
Mindenek felett a ma ragyog.
Beleragyogok ebbe a nagy összevisszaságba.
Fölé növök és beleragyogok.
Elmúlt már több mint hatvanhat év,
életem végül révbe ért?
Mint egy tékozló leány, újra
Zalába bújva élem át
az eltűnt ifjúság illatát.
Nem láttam,
Nem éreztem,
Nem hallottam,
Csak mentem
Szorongva, rettegve
Az úton.
Szemétdomb, kakasként otthonom,
hol születik és hal a kukac,
ki mindeneknek felette állsz,
aki éhségemben visszavársz,
ki bögyömbe gilisztákat tesz,
mi vagy te? Érzem, de nem tudom.
Bensőmben általad
indul el a gondolat.
Arcomon a mosoly
miatta fakad.
Majd tékozló könnyeimet is
Te idézed,
és távoli hiányos ölelésed.