Károlyfi Zsófia
Madarak, lovak, vizek -
Megállok.
Egy pillanat és lelkemet
sebesen szálló imává váltjátok -
Ha dobban a szív, és sóhajok szállnak,
Tudhatod már, hogy itt a tavasz.
A gólyák a sárban féllábon állnak,
Fecskéknek ez a fészektapasz.
Kertemben hóember roggyan, ki a tavaszról mesél.
Januári hó- és sípolóvirág, mind jósolgat és
Tavaszra virágözönt ígér,
Pedig még javában itt a tél.
Milyen szabad
e táj,
és milyen rabja vagyok én!
Élek rajta, mint
Isten ölén.
Ami fáj
Szívedben,
És tart búbánatban,
Vesszen el egy csendes boldogságban, ...
Elaltattalak, csipkebokor rózsa-élet.
Barlangi sziklákon eltűnt remények.
Hamis csillogású álharmat, kongó hangok.
Becsukott szárnyak, halkuló harangok.
Hatvanhét éve tart ez az ismét újrakezdés.
Nem tudom, ez már hányadik eresztés?
Mintha kártyalap lennék, úgy kevernek,
s a leosztás új, és én új helyzetben
újra más vagyok.
Madarakká váltak a múlt emlékei.
Suhogó szárnyú madarak között élek.
Már nem kell vinnem a terheket.
Velem repülnek, segítenek.
Ó, hányszor megírtam már azt meg ezt,
Hiányt, búcsúkat, örömet, könnyeket,
Emberséget, vágyat, szerelmet,
Talányt, bölcseletet, bús lemondást,
De a szavak nem vittek közelebb.
Ez már nem az ősz elmúlása,
És nem a hideg, temető tél.
Ez az ígéret ragyogása,
Ez a tavaszi szél.
Ha földi imám kifogyott,
Körbevesznek a
Csillagok,
S egy holdudvaros
Éjszakán
Valósággá lesz az álom.
Megszületett a megváltó,
És a szívekben megszületett az elfogadás.
Valaha.
Azóta már születhetett akár
Számtalan megváltó is,
A szívekben csak a hagyomány él,
Melyet szikrázó csillogás kísér.