Károlyfi Zsófia
A gondolat, mint a Hold, ragyog,
Élhetnék úgy, mint az állatok...
Semmi sincs, csak a zöld erdő,
völgyi pára és vadvilág.
Csak a csendet megtörő
madárdal. És a
lélegzet sem számlálandó,
csak a sóhaj, és nincs óhaj,
mert ez a semmi az én
mindenemmé vált.
Madarak, lovak, vizek -
Megállok.
Egy pillanat és lelkemet
sebesen szálló imává váltjátok -
Ha dobban a szív, és sóhajok szállnak,
Tudhatod már, hogy itt a tavasz.
A gólyák a sárban féllábon állnak,
Fecskéknek ez a fészektapasz.
Kertemben hóember roggyan, ki a tavaszról mesél.
Januári hó- és sípolóvirág, mind jósolgat és
Tavaszra virágözönt ígér,
Pedig még javában itt a tél.
Milyen szabad
e táj,
és milyen rabja vagyok én!
Élek rajta, mint
Isten ölén.
Ami fáj
Szívedben,
És tart búbánatban,
Vesszen el egy csendes boldogságban, ...
Elaltattalak, csipkebokor rózsa-élet.
Barlangi sziklákon eltűnt remények.
Hamis csillogású álharmat, kongó hangok.
Becsukott szárnyak, halkuló harangok.
Hatvanhét éve tart ez az ismét újrakezdés.
Nem tudom, ez már hányadik eresztés?
Mintha kártyalap lennék, úgy kevernek,
s a leosztás új, és én új helyzetben
újra más vagyok.
Madarakká váltak a múlt emlékei.
Suhogó szárnyú madarak között élek.
Már nem kell vinnem a terheket.
Velem repülnek, segítenek.
Ó, hányszor megírtam már azt meg ezt,
Hiányt, búcsúkat, örömet, könnyeket,
Emberséget, vágyat, szerelmet,
Talányt, bölcseletet, bús lemondást,
De a szavak nem vittek közelebb.
Ez már nem az ősz elmúlása,
És nem a hideg, temető tél.
Ez az ígéret ragyogása,
Ez a tavaszi szél.