Károlyfi Zsófia
Fehér csillogás
Győztél
Nem megyek tovább
Így is
Áthat még a tér
Kihűl...
Most szó nélkül elengedlek
Szóval akartam
Szép volt csillagközt szelni
Erős karodban
Szépen együtt töltött órák
Szálljatok széjjel
Én némán búcsúzom Tőled
Te tenger kéjjel
...
Többször ölel át a bánat
Mint bárki az emberek közül
Nem kérek ily` randevúkat
Azt szeretem ha a szív örül.
Hogy összecsendüljön az elfogadás
Egy hely kellett csupán, s a kör közepén
A titok nézett körül immár, nem én.
Oly boldoggá...
Oly boldoggá tett hogy létezel,
és erről arról kérdezel,
hogy tudtam adni jót,
Valami igazán Neked valót.
A játéknak vége, de kezdődik egy másik
kettő közt a hétköznap ásít
Mert mit is ér a beszéd és a gondolat
ha nem vibráló szín szövi, s ködös homály.
A teremtésnek szerepe vár.
Most tán utolszor szomorú a dal
Ajkamról nem hallod egyhamar
Elfogyott a szó elfogyott a vágy
A hiány kifosztotta önmagát.
Rám borul az éji csend
A csillagrend sincs távol
Eltörpül a földi lét
Búcsúzom már a Mától.
Döbbent csend lett a szívemben
Már többet nem kér, elfogad
Másra volt a jó kódolva
Most szokja ezt, és ad csak ad.
Mit teszel velem mondd!?
Sátán fattyaként küldtél az Útra
S én belső barlangodba bújva hittem a jót.
Mikor legördül a függöny
És már a tapsnak is vége
Az életem legbelső része
Homályos sötét színpadon áll.
Egekig, vagy azon is túl
Repül a vágy, repül az álom
És ha onnan visszatalál a Földre
Nem néz a szem, csak görbe tükörbe...