Karsai Tibor
Lassú séta közben
nyílik fel szemem,
mit most látni enged,
el sem hiszem, ölel
a természet a tavasz
ébredő fényeivel,
simogatja most magát,
mutat éhező szemeimnek...
A völgynek a hegynek
a rétnek az erdőnek
a csurgó kis pataknak
és nektek köszönöm
a percet mit veletek...
Jártam ott, hol tán még
senki sem, hullámok
kavargó örvényében
semmi sem volt az, ami,
nem féltem, reméltem.
Tóparton ülök, fák ölelnek,
körbe hajnalodik,
lélegzik az anyatermészet, hívogatja
teremtményeit a létbe.
Álmomban ülök egy csónakban,
felettem a csillagos ég,
alant a víz, az örök,
bonthatatlan egység.
Gyűlnek, sorakoznak az
érzések - érzelmek várnak,
várod a pillanatot, mikor - mit
szabadíts fel, engedj el.
Látom láthatom a világot
benne mindent mi van mi veszik el
tudom mára már mi mire megy
ez itt az élet nevű fejezet...
Járom napjaim, élem perceim,
szemlélem létem sugarait,
lélegzem, mint bárki, érzek,
mint mindenki, és könnyezem.
olykor, hideg hajnalon
semmidben fázol oly nagyon,
senki nincs, ki vigasztaljon,
kezet oltalmat nyújtson.
Uram, kérlek hallgass meg,
Itt van eme feldúlt világ
Teremtményeiddel, kik oly
Sokan kirekesztettek...
Hajnalodik, rebben a függöny,
nyitott ablaknál friss szellő
mossa arcomat, lágyan simogat,
távoli hang még a madárdal.
...hajnalok, vajon hol és ki vagyok?
Álmok sűrű ködében tapogatva,
botladozva, olykor térdre rogyva
bolyongok, nem is hiszem el
sokadjára, hogy még itt vagyok.
Dúlt álmok után reggel vagyok
az, ki felkel, egy ember, kit
tépett, gyötört az éjjel.
Én voltam az, ki este a tükörbe
néztem, és nem tetszett lelkem által
kivetült egységem.
Volt idő egykor, rég, mikor a
nap csak úgy sütött, és
boldog volt a szűrt fény.