Kasó Tibor
Ma újra pottyantottam
ugyanúgy, mint a tegnapokban,
s bár hátrahagyott lett a dolog,
erre a maira gondolok.
Minek szóltam neked, hisz éppen zongoráztál?
Pötyögtettél ujjaiddal, fürkészted az internetet, és kalimpáltál.
Hol vagytok, költő nénik, költő bácsik?
Merre kóricáltok?
Egy tacsi éneke
Kedvenc fatövem izgalmas,
új szagokkal vár.
Reggel topogok előtte,
s lendül a hátsó láb,
s azok a sarkok, villanyoszlopok
elbűvölnek még...
Miről mit ír, ha ír bárki?
Kinek fontos itt még akármi
- akár a kár, öröm,
akár a kő kövön -
megmarad hosszan
vagy csak a pillanatban?
Fenyő kéne, jönnek az ünnepek,
Bökdösnek, szúrnak a tűlevelek.
Messze-messze, túl a harácson,
kirakatokban pózol a karácsony.
Bölccsé tesz az ősz,
s néma búja reánk szórja színeit,
sárga, barna lombkabátok ezreit,
lassú pille hosszú szárú árnyait,
padon alvók kihűlt testű álmait,
utcán kérők messze küldött vágyait.
Múltban fogant gondolatok
szőjék át jelenünk mozdulatát,
hogy kimondhassuk,
amint lélegzünk,
a rég elfeledett szót!
Irigység sárga sálja virít nyakadban,
másra mutogat ujjad,
haszontalan és önemésztő kétely.
Reménnyel biztass, szent március!
Reménnyel biztass, szent március!
Ugye van még hit föld s ég között?
Ha Ildi itt van, s ha Ildi nincs itt
Patakokban folyik a szó,
s dagad kanyargó utakon.
Én kedvét szegném, de zsongó-
bongó fejem csak vakarom.
A mosolyod bújt szívembe,
ahogy ott álltál mögötte
a karácsonyi fényben.