Katerina Forest
Figyelted éjszaka a hűvös csillagokat,
a kígyózó neonfényben bujkáló Holdat.
Cipőkoppanásokból reményt szőtt a lelked:
- Talán takarót hoz, egy tányér meleg ételt.
Villám hasított le a fekete égből,
tűz hányta a szikrát a száraz avaron,
lovak patája dübörgött a csendben, szaggatva
a síró földeket - Hová meneküljek?
Az utcákon porördög lődörög, néha imbolyogva megáll,
majd nekilódul, dühösen becsapja a kékre festett ház ablakát.
Zúgva, sisteregve jött a szél,
dühösen vágta rám a kertkaput.
Forró leheletével felszárított minden
harmatot. Bebújt bokorba, résbe, majd
sziszegve hozzám bújt, körbeölelt.
A hajnal nem hoz enyhülést, kitárt ablakomból
nézem az elsárgult kertem, hol torzóként
virít a trombitafa virága.
Sárga, tépett levelei fonnyadtan lógnak, szirma hull,
haldoklik, vízért kiált.
Egyszer megöregszünk...
léptünk tétova lesz, bottal járunk.
Züllött éjszaka után ásítva kel fel a Nap,
a Reggel is botorkál, céltalan halad,
nem néz hátra, talán arra vár,
hogy a Múlt a hátáról leszakad.
Ott ültél csendben a ház előtt,
szóltam hozzád - Gyere be a házba,
hűvösek az esték, megfázol, anyám.
Kavicsos út, hepehupás, rajta szelíden bújó pocsolyák,
már oly régen járok ezen az úton.
Ha elfáradok, megpihenek bárhol, árokparton
vagy köveken ülve, járdaszegélyen, vagy madárszaros
parkok rozzant lócáin, egy hörgő város közepén.
Esős reggelre ébredt a város,
a szél végigzúgott a kapualjakon.
Megpihent néha a ház falának dőlve,
majd felsuhant és bezörgetett az ablakon.
A hajnali köd megint ráfeküdt a háztetőkre,
nyálasan csurog, kenődik ablakra, kőre.
Nézem a kinti világot, hol szürkére...
Kint szürke köd mocska ragad az utca kövén,
fekete varjak károgását szórja a szél.
Harang kondul, halottnak zenél,
érces ritmusa belsőnkben remeg.
A hegy délcegen tör az ég felé, nyújtózva fellegekig ér,
néha lecsúszik rajta a köd, siklik, simítja kőszikla lelkét.