Kaulics Gellért
Hihetetlen, de eltelt 25 év,
S csak most érint meg az érzés,
Ez nem egy plátói szerelem,
Mert szerencsére te vagy nekem.
Lebegek. Körülöttem üresség.
Békés, nesztelen sötétség.
Élek! Csak magamba merültem,
Melybe belerészegültem.
Furcsa érzés kering szívemben,
Rátaláltam volna a szerelemre?
Lassítsak vagy húzzak bele?
Ne tegyem tönkre életem?
Sokáig voltam egyedül,
Vállamon magány ül.
Kezdtem feladni a reményt,
Hogy találok egy tüneményt.
Azon tűnődők, talán tévedek,
Mi az isten történt veletek?
Telefonnal a kézben leéltek éveket,
Mikor éltek normális életet?
Szétzilál a tudat, hogy nem velem vagy,
Hogy más ölel át, s tartja gondodat.
Vállalom, a hibám nem csekély, kevés,
Mégis reménnyel telve légy mesés.
Szívemet adtam volna,
Ha egyszer megcsókolna,
Mintha valaki boncolna,
S a szívemmel zsarolna.
"Nincsen apám, se anyám,"
Mert a modern korban élek,
"Hogy bűnös vagyok, nem vitás."
Mindegy, mit mesélek.
Gondolat, mely szertefoszlott,
Melyet oly becsesen hordok,
Nincs értelme, ezt én tudom,
De higgy nekem, a mindenem.
Ha elvesznél bárhol,
S nem látsz reményt,
Csak nézz fel az égre,
S gondolj belé.
Tudom, mi bántja lelked,
Mi változtatta
Csalódottá kedved,
S színtelenné lelked.