Kelemen Krisztina
Van, ki mellettem áll a bajban,
Ki megérti néma, halk szavam.
Kiért oly esetlenül dobog a szívem,
Kiért reszketek, hogy egyszer elveszítem.
Tudom mit kell tennem Érted,
Egész karomat nyújtom Neked.
Add nekem a szíved, hadd lássam, amit Te,
Hadd szóljon most életem története.
Apró gondolataimat őrizgettem,
Te és én... ez volt az, amit hittem.
Meg egy másvilág, ahol boldog az ember,
Mosolyogj, hisz elmúlt már a december!
Kegyetlen időszak az, amit én most megélek,
Bárcsak hallanám a hangot, mit egyszer majd megértek....
Sokáig harcoltam a valóság ellen,
Azt hittem változhat, de nagyot tévedtem.
Egy része voltál és vagy az életemnek,
De most már véget vetek a szenvedésnek.
Valaki azt kérdezte: Miért történt? Hogyan?
Én lehajtottam fejem, a választ nem tudtam.
Kétely, félelem, zavarodottság...
Ezt érzem, de közben enyém a boldogság.
Szívem görcsösen ragaszkodik egy képhez,
Mit képzeletem szült, s köze van a véghez.
Gyönyörű kép, mit egykor Róla alkottam,
S a vég, mely romba dönt mindent, mit akartam.
Érezted már, hogy minden összeomlik körülötted?
Hogy akármi történik, mindig rossznak érzed?
Hogy soha semmiben nem látod a jót,
S már igazán eleged van a világból!?
Próbállak megérteni.
Azt, amit eszed mond, de szíved nem biztos, hogy érez...
Mondd! Mire gondolsz?
Kár volt? Megbántad? Miért tetted, ha nem akartad?
Nem tudom miért történt,
Egyszerre belém csapott egy érzés.
Egy érzés, mi nem hagy nyugodni,
Csendes, sötét éjszakákon álmodni.
Fura érzés, mit magyarázni nem lehet,
Talán az egész világot jelented nekem.
Egy szó, egy pillantás, és a tér megfagy,
Érzem, már semmi nem ugyanaz.
Két szervem folytat hatalmas harcot bennem...
Az egyik az agyam, a másik a szívem.
Észveszejtő háború, mi bennem van - él,
S már nem tudom, hol keressem, eltűnt a cél.