Kerecsényi Éva
Milyen a nő?
Végtelen történet,
testbe zárt költészet
vagy bús ballada,
rímes sorok közt
megbúvó, édes érzés
vagy találós kérdés,
mint az élet maga.
Mi lenne, ha megpróbálnánk
holnaptól egy kicsit másképp,
csipetnyi csípős izgalom
legyen újévi ajándék.
Csak úgy magamban, halkan suttogom,
legyen meghitt, boldog karácsonyom,
legyen velem, kinek fájna hiánya,
kitől a búcsú a húsomba vájna,
nem kell az ajándék körüli hűhó,
ölelj és szeress, érezd, milyen jó
ülni a meghitt, csókízű csendben,
hagyni, hogy lelkünk nyelve megeredjen...
Karácsonyt ír a naptár,
meglódulnak az álmok,
kívánságzsákommal egy
fényalagútban járok,
roskadoznak a polcok,
gyere, vigyél el engem,
kínálkozik a Remény,
s muszáj zsákomba tennem...
Nem marnak őrült, pusztító vágyak,
nem emésztenek féktelen tüzek,
szeretlek - így egyszerűen, tisztán,
vagy szívemen aranyló feszület.
Mentem előtted, hogy vezesselek,
mentem melletted, hogy kísérjelek,
szem elől veszni soha nem hagylak,
most mögéd állok, hogy kövesselek...
Játssz, ha akarsz, játssz a szóval,
fonj koszorút mondatokkal,
szóvirágokból köss csokrot,
mondjál szépet vagy bolondot,
mondjál bármit, hangod halljam,
kell, mint korty víz sivatagban,
fűzzél belőle szóláncot...
Ringatózó csendem átvisz egy határon,
öngólt rúg az elme, s fejre áll világom,
két kézzel kaparok kútnak legmélyére,
onnan kacsint vissza a mindenség fénye.
Ne csak a testem s az arcom bámuld,
kopik a festék a házfalon,
vakolat alatt lapul a lényeg,
ha szíveddel figyelsz, hallhatod...
Agyamba égett minden arcvonásod,
hegyek, völgyek, mosolygós szegletek,
mozdulna kezem, hogy bebarangoljon
idő rajzolta sok titkos helyet.
Tudjátok, néha az a baj,
körmünkre ég az élet,
asztalt terítünk a semminek,
közben éhen hal a lényeg,
szemünkbe nevet a pillanat,
de fejünket félre rántjuk,
a kanyaron túl már messze jár
sok türelmét vesztett álmunk...
Drága Barátom, tiéd a versem,
versen keresztül bohókás lelkem,
barátságod, mint vaj friss kenyéren,
szaxofon hangja magányos éjen,
illatos kávé borongós reggel,
kandalló tüze nyirkos hidegben,
hűvös esőcsepp perzselő nyárban,
várva várt vendég kicsiny szobámban...
Kábán nyújtóztam fülledt félhomályban,
arcodra megnyugvást csókolt a hajnal,
érintés követelt helyet magának,
s hogy kezem vezesse... megadón hagytam.
Levél lehullik eperfaágról,
szökken a széllel, a szíve szabad,
perdül és fordul, sikkesen táncol,
könnyes a búcsú, de semmi harag.
Tik-tak, tik-tak, pereg a valóság,
markolnám, maradjon, de ügyetlen kezem,
magamhoz húznám a pihe-puha percet,
s oly nagyon szeretném, szökjön meg velem,
menjünk világgá, súgom a fülébe,
döntsük le az ész tornyozta nagy falat,
amíg még vibrál vágyakozás lángja,
s ficánkol az érzés a bordák alatt...