Kertész Dániel
A másnapokon valahogy eltűnik
A tegnap még De facto dicsősége,
Mint a kámfor, és elillan a füst is,
Amit az arcomból néha eresztek
Miért van az, hogy a közelmúltnak
Legmélyebb pontján, szürke másnapon,
Mikor a levelek is bajt susognak,
Megtört büszkeséggel magam áltatom.
Kék setétje válik úrrá,
mint pengeti egek húrját.
Kék az ég és kék a közöny,
ahhoz nekem semmi közöm.
Egy perce, hogy beléptünk a nyárba
Valami ízléstelen papuccsal.
A lábujjak közt kicsit bevágna,
Ha éreznénk valamit magunkban.
A sorsom vak fényképész.
Nem tudja, miről készült
Az album, de most lett kész.
Hajnali három,
A metrót várom,
De nem jön az,
Ahogy te sem,
Mindig az maradsz,
Akit kerestem,
Hangos zajok.
Hang nélkül zsong
A gyász dala.
Magányodban rád ront
És végleg elragad.
Szeretném vissza azt a világot,
Amikor még nem voltak határok
Az érzelmek hullámzó tengerén.
Csupán a virágok és Te meg Én.
Nincs még egy olyan nyelv,
Mint az ékes magyar.
Mindig is szép, ha nyers,
Ha tekert vagy hadart.
Kétezer-húsz húsvétján
Elmarad a "zöld erdő".
De hogy el ne hervadjál,
Itt egy verses köszöntő...
Hétfő van. Vagy péntek?
Egyformák a napok.
Lehet, nagyot kérek,
a régit akarom.
Felszínes világ a mai.
Képviselünk értékeket,
vagy viselünk értékeset,
Már többet ér az utóbbi.
Lassan itt az újesztendő,
Tudtuk, hogy majd ez is eljő,
Minden rosszat hátrahagyva
Átlépünk egy szebb holnapba.
Mire lennél azért képes,
Homoplázusz, modern ember,
Hogyha eláraszthatna még
A végső black Friday-tenger?