Kerti Gergő
Micsoda vibrálás vesz körül,
a televízió az áramnak örül,
és két kapcsolás között elmém
üresen zakatol, kiürül.
És mikor megérzem, mikor megcsap az illata,
mintha az azúrkék ég azonnal kettényílna,
elmémet és testemet örökké fogva tartja,
hisz ez egy tágas, fantasztikus cella.
Mit kéne érted tennem,
hogy kezed újra kezemben érezzem,
hogy ajkad újra ajkamra forrjon.
Örökké éjszakát akarok,
hisz ekkor vagyok az,
aki akarok,
ilyenkor találnak
meg az illatok,
ekkora érzem azt,
hogy egész vagyok.
S, itt állok magamban,
mint meghasonlott kőszikla,
folyó zúgott köröttem, de
mára már ez is eltűnt...
Olyanná váltam,
mint éjjel a tükör,
ami sötétségben úszik,
s borzasztóan üres,
áhítattal nézek szét,
mindenem fényt keres,
de lehet, hogy most
ment le örökre a Nap?
A napokat élem,
a végtelent nézem,
folyton-folyvást
várom a megváltást,
de nem kapok mást
csupán fájdalmat,
s, ha megkapom
a jutalmat...
Hol lehet e feneketlen élvezetnek
a legmélyebb medre?
Ha szemedre sütöm enyémet,
választ nem lelek, hisz
elvesztem szemed tengerében.
Hát felnézek itt erre
a sötétlő ürességre,
ami nekem égként ragyog,
hisz gondolatommal rajzolok,
rajzolok ide égboltot meg
csillagot, meg Holdat és
Napot.
Könyörtelen ítélet
nyomja lelkemet,
nem is tudom,
hogy mondjam el neked,
hogy mondjam el neked,
hogy nem élvezem
veled a perceket?
...láttam a szemedben
a megváltás tüzét,
de mikor hirtelen
jeleztél, hogy Te
megérkeztél,
akkor vesztem el én.
Hirtelen pupillám összehúzódik
s érzem megvakultam,
már nem látom igaz utam,
a romlástól elhalványultam,
mindent látó szemem lehunytam.
Az űrben rekedtem,
s sodródom dermedtem,
a sötétben merengtem,
s rájöttem:
létem értelmetlen.