Kis Etelka
Hű társam vagy, mindenhová követsz,
Már megszoktalak, néha úgy érzem, szeretsz.
Velem vagy reggel, délben, de főleg este,
Ülsz az ágyam szélén némán merengve.
Véletlen találkozás, önfeledt szórakozás,
Vacsora, gyertya, pezsgő,
Ölelkezés, csókok.
Töprengésem
Lassan álomra hajtom vénülő fejemet,
Különös hangulata van az estnek.
Valami van a levegőben, valami készül.
Kapaszkodom az időbe, tartanám
a percet, hogy ne múljon.
Tekinteted tüzében égek,
Hangod borzolja bőrömet.
A kérdés időről időre bennem felmerül,
a listát régen soroltam végtelenül.
Sokáig nem írtam, nem késztetett semmi,
Az életemet nem borította fel senki.
Nem volt illat, mely elszédített volna,
Nem volt szó, mi eltérített volna.
Kényelmes lépteim alatt
friss januári hó ropog.
Gondolataim mint vadlovak
vágtáznak szabadon. Most
hagyom.
Bábjából kibújó pillangó vagyok,
érintésedre megrepedt a burok.
Kamaszos remegés, ágyban forgolódás,
Napokig nem alvás, étvágytalanság.
Nem tudom hol rontottuk el,
Nem értem miért romlott el.
Nézem őszülő halántékod,
Érzem feszítő indulatod.
Ősz van, és én most ezt szeretem.
Hűtlen lettem a nyárhoz.
Úgy nézek rá minden reggel,
mint aki látja az egész világot.
Én angyalnak születtem,
De hamar elfeledtem.
Ahogy kislányból kamasz lettem,
Szárnyaim is elvesztettem.