Kis Richárd
Tündöklő csillag voltál a sötét égbolton
mindig utat mutattál fényeddel ha eltévedtem
magányos célvesztett utamon
mindig fent voltam gondolatban
néha ábrándoztam arról elmerülök én is
e sötét éjjel fényes csillagokban
Ködben bujkáló,
rejtőzködő szépség,
kincseidet tőlem ne féltsd.
Hosszú az út s az úton félek
Úton-Úton úton félen
csak egy lány jár a fejemben
aki még tán szeret engem
csak egy lány van földön s égen
aki érdekel engem
Virág leszek néked, ha így szépnek találsz,
olyan színben mindig, mire a legjobban vágysz.
Leszek napsugár, ha te virág vagy nékem,
harmatos szirmaid velem úsznának a fényben.
Szívemnek jólesik minden, amit rólam írsz,
s néha el-elmélázok egy-egy soron,
sokszor gondolok arra, tán megérdemellek-e?
de érzem, te vagy az,
akitől én boldog vagyok nagyon.
Tán még nincs itt az ideje, hogy megbocsáss,
És tudom, még oly keserűek e szavak,
de hidd el, minden kimondott szó,
mint rózsatövis,
engem legbelül ugyanúgy
fájdalmasan szúrnak.
Ragyogó kék, szép szemeid,
akár az égen tündöklő csillagok,
néznek le rám, szerelmes tekintettel
tudják, örökre társad maradok.
Mert hulló könnyeid, mi miattam
e megfáradt, vén tölgyet öntözik.
Majd vigaszként, lásd, tavasszal neked
hálából sok friss virág rügyezik.
Erdő mélyén virágzik
e aprócska kis tünemény,
kit az erdő fái se értenek,
mit keres itt,
hisz neki itt nem jut se víz, se fény.
Bánatos e szív, mi úgy gyötör,
vigaszt keresve csak fájdalomra talál,
s mily kegyetlen a sors ismét,
te boldogság, ki mindig megcsalál.
Lennél-e festmény a vásznon,
azon tündöklő napsugár?
Mi az, amit igazán szeretnél?
Énekeld el, kismadár.
Nem ide születtem,
bár nekem otthonom e táj.
Itt nőttem fel én
eme szép Zalai dombságnál.
Mint kósza madár, úgy száll,
mi mára már csak múló emlék,
s ami megmaradt fájdalom is,
csupáncsak visszatérő vendég.