Kiss Balázs
Néha érzem,
ahogy a gyengén
tenyérbe csicserített,
gonddal iránybafútt
szellem-csókok
beszöknek
az esti szellővel,
s elcuppannak...
fényben izzó nyár során
álltam szellő fellegén
ültem rétek bársonyán
bújtam árvák rejtekén...
Ülök mélán kinn
a bakonyi hegygerincen.
Lábam alatt moha,
sziklás fenyvesek felettem.
Kertünk legszebb virágát
cserépbe tettük.
(A lényeget tán
már akkor elfeledtük.)
Szürke lelkembe
fényeddel becsapódtál,
heges hepehupáin
újabb nyomot hagytál.
Új szerelmünk méregtől sikamlós,
újszülött magány.
Szeretsz? - Kicsit.
és én sem igazán...