Kiss Filemon
Köd-lovas jő... széna nyomát
rég látta már... pihenj kicsit
Jó utazó, széna a csűrben,
Zab ragyogó... Jer be a házba...
Szél kacag az úton.
Pengeti az út menti
Bokrok csupasz ágait.
Felnyerít, s vágtatón
Elporzik a sós járda
Csupasz foltjain.
Már elfelejtettem, milyen
Fülemülével a liget.
Hogyan virágzik a platán -
Májusig várhatok talán...
Pitymallik... kergetőznek
A szavak, kint egy árny oson
A csendes kertek alatt.
Egy házhoz érve támasztja
A falat, a szíve helyén
Mint a házban, csupán csak
Kő maradt. Közte, mint a
Habarcs, néhány érzés...
Lépek az utcán, fények...
Fények mindenütt, lépek,
Lépek az utcán, hideg...
Hideg van... álmodlak...
Ahogy néztem két kezed,
Ott fékezett a képzelet.
S mi létezett, a csendes
Éjben elveszett...
Firka voltam egy papíron,
Dühöngő egy néma vásznon,
Míg Leonardo kezéből
Meg nem fogant egy álom.
Lángoló sárga ecsetét, hideg őszi
Szélnek, várja a monoton zöld táj.
Hangtalan ébred a festővásznon a
Vörös rúzs, a fény édes csókja után.
Az éj lágy bora szárazon szívja az
Esőket magába, vágyakat lát...
Halk csobogás fogad erdő mélyén.
Tiszta patak vize csöndben ring, és
Hallgatom, őz, ahogy issza vizét.
Labdarózsák közt halkan gurul a nyári reggel.
Potyogó harmatokon, zörgő labdázó világ.
Keresi kezed, most vár, vár még, majd rád talál.
Lelkes kertemben szól a pacsirta dala, lenge
Elhulló sóhajokon
Hullámzik a vad nyár
Tengere, habjain a
Fények még mindig téged
Avaron mozog a
Sorsom, szeretőim
A levelek.
Fák gyökerébe
Karolva keresem
Szerepeimet.
Egy hableány a vizek
Hátán, milyen finom arc.
Fodros tenger, hullámzóan
Engem ölel majd.
Nézd milyen puhán
Hullnak a szavak
A földre, s melyik
Felpattan csupasz
Köldöködre, halkan
Visszhangzik csukott
Füledben. Visszajön...
Ím lassan nyárba téved,
Sötétedik a fákon a zöld.
Rügyező szíved levelet bont,
S majd virágot köszön.