Kjelinko21
Folyton jár az eszem, hogy miért van épp a magány,
Hogy szereteket temetünk, mert a pénz kell, vagy hogy vagány
Lehessen, de hiába a pofon, mikor a sírok előtt állunk,
És csak apró rádöbbenés, rá már többet nem találunk,
Ha folyton azt számolnám, hogy mennyi szívemen a sebem,
Hányszor léptem útra, hogy üres volt a zsebem,
Már kiapadt volna lelkemben a folyó,
Eltűnnék én is, mint a sok bizalommal lopó...
Én előre megmondtam, hogy hosszú az út,
Két évet húzott le minden nő, és nincsen visszaút.
Huszonötre akartam egy gyereket, de kivel?
Előttem az út hosszú, és már elhagytam a szívem,
Egy utcagyerek maradok, és csak írom, amit érez.
...Már nem az vagyok, aki, a gyerek tört lett.
A ruháid itt voltak, mire észbe kaptam,
Te szeretted a szitut, de én nem akartam.
Te más oldalán, mégis szavad ajkamon.
Lesz-e kettőnkről könyv: egy közös tartalom?
Ha kérdezik, én azt mondom, apa nélkül jöttem,
Mert nem adtál, csak túl sok a könny mögöttem!
Nem te voltál az életemben a példakép, a férfi,
És sose érdekel, hogyha fiad szíve vérzik.
Csak ülsz az ágyon, és rám vársz,
Nekem nem kell ez, de te mellettem szállsz.
Lóverseny már, úgy szaladnak az esztendők,
Az integető te vagy, és én kezében a zsebkendő.
Egy katona, ki most írja meg az utolsót,
Szegény emberen nadrág, ami foltot hord.
A remény lett a lélek anno, mikor tizennégy,
Tizenhét lehettem, mikor elvették, de éreztem zizeg még!
Állok köztetek, és nézem, mivé lesztek,
Hogy mondtok folyton magatoknak ellent.
Az út hiába visz, hiába hisz,
Ezerből csupán érti ezt tíz!
Akkor is szegény a lélek, ha a zseb gazdag,
Nem neveltek, csak a taposott aszfalt,
Volt, hogy kenyér sem volt az asztalon,
De ha küzdesz, nyersz, azt tapasztalom,
Nem egyszer érte könnyem a földemet...
Férfiasan megyek el az utolsó menetig,
Nem érdekel, ha a nem éltélt velem etetik,
Bennem az erő, mint Tysonba az ideg,
És hiába is kérdeznéd, miért vagyok ily rideg,
Sínekre feküdnék, mint József, de minek,
A tükörben nevet, legyen testvér hited,
Csak én iszom a pultnál, a Hennessy a csapos...
Milliók gyászolnak, és tömegekben sírnak,
Szívünkben egy dobbanás, lelkeinkbe írt had,
Hallasz, testvér, tudom, figyelsz is rám,
Gondolok rád minden egyes éjszakán.
Mondd, testvér, hány halál vállunkon,
Hidd, mind lelkemben számolom,
Mondd, miért kell így legyen, bennem háború,
Egyre messzebb látlak, súlyod vállamon...
Egy felhőn ülök, rajtam csap át a szivárvány,
Van, hogy Pálmafás placc, van, hogy sivár fáj,
Nem lehetek senkid, mégis én lennék mindened,
Az utolsó vagon vagyok, ki a peronon int neked,
Egykor nyarat hoztam, pedig sírtál, hogy nincs teled,
Szívedbe lakom akkor is, ha testem nincstelen,
Együtt ébredtem láncon Petőfivel Márciusban,
És veled utaznék egyszer a Tardison majd...
Néha betenném a szívem a mellkasodba,
Hogy átérzed, egy katonának milyen, ha dobban,
Milyen a pokol legalja angyali szárnyakon,
Mikor 16 tonna súly üldögél válladon.