Klára Systane
Vanília illatot hoz felém a szél,
kopott ablak mögött már habverő zenél.
Hogyne gyűlöltem volna a kék kabátot,
az élénkpiros, zöld mintás kis nadrágot!
Mikulásunk nagyot lesett:
Tócsa, sár van mindenütt,
nekem ez az idő betett,
- gondolta - és lefeküdt.
Tudom, ha jönne még egy hajnal,
éretted remegve felkiáltanék!
Tudom, ha jönne még egy óhaj,
lángolva abba is belebotlanék!
Hexameterek
Ó, odakint már fagynak a lombok, barna avarrá érnek:
Égre merednek szürke hegyormok, szép ez a téli világ!
Tanácsot adott a vajákos asszony:
"Hátfájásra pálinkával borogasson!"
S mivel páromnak is fájhatott a gyomra,
a tanácsot azon nyomban betartotta.
Te kopott fülű, ócska kis Maci,
meséld el nekem minden bánatod:
Tudod, nekem még oly jó hallani,
ha szép emlékeimet ápolod!
1956 emlékére.
Róluk csak szépen, róluk halkan, kedvesen:
tettrekészen elesni mentek csendesen...
Hogy lelkét ne érje kárhozat...
Értékeitek elvesztek, vagy nem is volt soha?
Egyedül nem tudsz tenni - világunk oly mostoha:
Várod, hogy ajtó nyílik, felsejlik a vak remény:
Valahol falba ütközik a régi "bölcsemény!"...
Álmaim vannak a régi nyárról,
de tudom, nem jön vissza sohasem:
Csókot loptam csokoládés szádról,
s mába suhant az ócska Volkswagen.
Vágyaimnak szárnya messze elsuhan,
álmaimnak tárgya te vagy untalan.
Kis szobánk mélyében csend és béke ül,
mosolyogva nézlek - szívem felderül.
A veronai buszbalesetben elhunytak emlékére.
Isten könnye beleázott,
szólni vágyó ajka néma.
Óvni akart - tán hibázott:
elszakadt az égi cérna...
Csak egy gondolat.
Tegnap - talpam alatt - meghalt az első hóvirág,
és senki nem hallotta meg fájdalmas sóhaját.
Csutkababák fejére nagyanyó nem rakhat kontyot,
Nagyapó kezei alatt nem nyeríthet hintaló.
Valakik kútba dobták tőlük a szép, hű koloncot:
Nekem ne mondja senki: a klórozott víz iható!
Apró nénike totyog a kapu előtt,
siralmas remény ad hozzá elég erőt.
Várja... de nem jön a levél?