Kocsis Antal
Elmondok egy történetet. Kezdeném az elején.
Mesebeli, apró ország magas hegynek tetején.
Napfényt eddig sosem látott, csupa jég és csupa hó.
Háborítatlan hidegben él az összes itt lakó.
Keresztbe-kasul futkorász a szél.
Fagyosat lehel, közeleg a tél.
Halvány napsugár fellegek mögött.
Teljes melegét elnyeli a köd.
Vonszolja a szekeret a barom.
Elterülve uraság a bakon.
Szórványosan lendülget az ostor.
A jószágnak sűrűn odakóstol.
Régmúlt csendes század - eseménytelenül.
Semmi érdemes, mi krónikába kerül.
Aztán épp, mielőtt a századnak vége,
Úgy alakul, lesz a kornak eseménye.
Ez a nap is unalmas.
Kukorékol a kakas.
Pontosabb a vekkernél:
Mi lenne ha felkelnél?
Meleg reggelre virradok.
Már most vagy negyven kinn a fok.
Benn is csak alig alatta.
Nyomás tehát a szabadba.
Osztó keveri a kártyát.
A srácok körmüket rágják.
Tekintetük palástolni
Képükön sötét monokli.
Vízszintesen elterülve éppen művelem magam.
Nem talentumnak születtem, tudásomnak ára van.
Kezemben tavalyi sajtó számomra friss hírekkel.
Lassan hatol be agyamba a sorjázó hírtenger.
Világmindenségünk - széle, hossza nincsen.
Határ nélkülire teremtette isten.
A végtelen semmi majd teljes hányada,
Valahonnan túlról semminek látszana.
Árnyékba borulva az almafa alja.
Roskadozik az ág, piros alma rajta.
Alszik a sündisznó, itt érte az álma.
Mielőtt elaludt, felnézett a fára.
Százéves fák ezer karja.
Árnyékban az erdő alja.
Apró ösvény a vadonban.
Szinte nem látszik, hogy ott van.
Öreg tölgyről potyog a makk,
Sereglik az állatcsapat.
Jóllakhat az erdő népe,
Mindenkinek jut ebédre.
Buja füvű mező, birkák birodalma.
Telelegelt hassal mennek a patakra.
Megpihennek aztán egymás árnyékában.
Nyírva is lihegnek, hiszen forró nyár van.
Eseménytelennek ígérkező napon
Ruháim magamra, kajámat bekapom.
Eseményt mímelni indulnék sétálni.
Odúmban esély sincs, hogy történjék bármi.