Kocsis Bözsi
A csend ma szóba állt velem,
rám kérdezett hirtelen
nem tudtam, mitévő legyek
a jobb vagy bal fülemnek higgyek?
Köszönöm, hogy létezel,
hogy megfogod néha a két kezem,
hogy meghallgatod az életem...
kérlek, egy kicsit még légy velem!
Sorban állnak a fák, vetkőznek,
sorban állnak a madarak, elrepülnek,
sorban állnak vágyó gondolataim,
repülnek a szélben kérő szavaim.
Felettem fényes csillagok milliói
szórják ragyogva tündöklő fényüket,
egy üstökös sétál a horizonton...
zokog a sűrű köd, mely körülvesz.
Elillan az élet, mint a
szerelem,
oly gyorsan történik,
hogy észre sem veszem
Én kérek nőnapra egy olyan férfit,
ki nem rajtam tölti ki minden mérgit.
Ne bújjon kötény mögé fakanállal,
de vacsorakor jöjjön elém húsos tállal.
A csillagok lehullottak az égről,
szemem nem vakult el a fénytől...
sötétség vesz körül
- ennek ki örül?
Méhek zümmögték, hogy itt a tavasz,
a Nap melegére nincs is panasz...
Én nem vagyok templomba járó,
de nem tagadom,
hogy létezel,
beszélgetni szoktam Veled,
és olykor imára kulcsolom
két kezem.
Valaha szerettem mind,
engem hátrahagytatok,
halálotokkal belém martatok.
Nagyapám,
te kicsinek vigyáztál rám,
soha nem múló szeretettel
emléked szívemben eltemettem.
Csak azt a kicsi rózsaszín felhőt,
csak azt szeretném megérinteni...
azon a pihe-puha fodros bárányfelhőn
szeretnék továbbutazni,
a viharfelhő szélén gondoltam elsuhanni...
a naplementét a horizonton valahol
szeretném szemembe befogadni.
A ködben elvesztettem ruhámat,
testemet beborítja a bánat...
nem ragyognak a csillagok nekem,
semmi nem érdekel, már nincs kedvem.
Már minden levél lehullott,
hiába kapaszkodott,
már mindenki elhagyott,
nem várta meg a holnapot.