Kocsis Gabriella
Csak életben tartasz.
Életben, hogy legyen levegőm,
bőrömön a hideg ne hagyjon nyomot,
nap sem perzselőt.
Meghajlott az este.
Néztem, ahogy befordul a sarkon,
kalapját fogasra vetette,
olajos ingén maradt az alkony.
Majd én kitapogatom az éjszakát.
Eres, vézna kezekkel
hamis álmok hajóját.
Megsárgult fotókon valami család.
Alakok, idegenek,
és köztük anyám.
Sötét haját kendő takarja,
karcsú alakján kabát,
erősen, büszkén,
mögötte áll apám.
Körülölel méz és fahéj,
fenyőn néhány szalmadísz,
valami ánizsos múlt,
számban már készül az íz.
Te már odafent utazol
azon az égi szekéren,
kontyodon megcsillan
holdnak sápadt fénye.
Avarízű a csókod
földszagúan édes
és én mégis szeretem
mert enyém akár az ősz
egyszerűen vörösen
gesztenyés ízében
fényes ruhába bújik
akár az ajkad...
Majd végre kisimul minden,
tükre sem fodrozódik.
Hagyom már a csendnek,
hogy megérintsen.
Aranyban ébred az erdő,
fénye folyik könnyező virágra,
harmattól száradó zöldet bontó ágra.
Mily csodát rejteget,
halkan araszolva kúszik, neszez,
aludni készül szépen ízelt teste.
Bár szeretnék úgy, akár a tenger,
vad hullámát tajtékká törve,
csapódva sziklás hegyeknek.
Bár ölelnék úgy, akár a vihar,
hangomtól remegne az ég,
fák törzsét derékba hajlítva.
Helyek, mik emléket idéznek,
minden rám köszön,
marón sebet tépnek.
Tükörbe zártalak.
Arcod, ahogy néztél,
sarkában vonásaid látszanak,
mosolyodban fürdettél.
Micsoda semmi vagyok én,
csak eljövök hozzád,
mert hallani vágylak,
és várom a csodákat.