Kókai Sándor
Tékozolva, szétromolva, felesküdtem hét pokolra,
Értetek nem érte meg, megértelek, ti éltetek?
Árva pók ereszkedik az ereszen le,
Elvetve figyelem, keresztes-e?
Egyedül rágja magát az éjbe
A pók s a költő egy személybe`.
Hisz a toll sem fog, ha már nincsen benne tinta,
Olcsó értéke is kétes, míg a papír be nem issza,
S később ki elolvassa, rájön, volt és lesz is ő...
Volt sok perc, míg hittem azt,
Hogy váratlanul fordulsz majd.
Volt pár nap, míg hittem azt,
Hogy okvetlenül nem csapsz zajt.
Csak hadd szökjem el...
Végigér, mint reszketés,
A záróhangot adja meg.
Lecsordul, mint könny az arcon,
A pulzus nyögve hatvanegy.
Szívtelen akarat,
E vakolat színtelen,
Visszarángat,
Megaláz.
I.
Átlagon felül törekvő
Cselekedetben s szándékban éled.
Józanul, bízva törtet ő,
E pótkocsira nem szereltek féket.
Erősnek mutatom magam, mikor az életem mindent megkövetel,
Hiszen hibás, nem vitás az az ember, aki ha teheti, mindent nem követ el.
Megadjuk magunk
E papír most kopott, a verssor sem egyedi,
Előfordult már annyiszor régen.
Annyiszor kapar, húsba váj s még nem,
A szem sem lát már, a tudat is feledi.
Vagy feledné...
Fekete varjúként szárnyalok már csak,
A kopár táj, s vele én is,
Lehullott, mi volt szép is...
Figyelmem percekre hagyott magamra,
Egyenest repültem, egy erdőben haladva.
Egy fekete keretbe foglalt lencse,
Rajta keresztül csodálom a világot.
Ami talán nem is oly szép, csak por, csak szemcse,
Ha látni akar szemed, kapcsold fel a pilácsot!
Vágy, ki régen voltál hűséges,
Nem képzeltem, s mégis elhagytál.
Hatalmas teherrel hátamon, elcsaltál.
E káprázat kiábrándító, számomra nem szükséges.
Tiszta habokban fodrozódó, égi tengeren,
Közel, s mégis távol oly szemtelen.
Rögös és páratlan,
Leginkább ez jellemzi,
Megvetem emberfiát,
Ki e szemhunyás időt is ellenzi.