Kolumbán Szabolcs
A senki, a semmi, és Ő, aki a minden
Egy senki vagyok, senki vagyok,
Rég érzem már.
Nyitott szemmel alszok,
Becsukom a szemeim, de csak a sötétség vár.
"Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész. ”"...
Te voltál az bébi,
Egy férfinek az álma,
de eljátszottad örökre,
ez egy elveszett játszma,
s ne kacagj előre,
nem leszek én árva,
s legfőképp nem leszek
egy csajnak a bábja.
Egy lére megy az élet,
hazudnod kell, vagy véged,
legalábbis sokan így élnek,
hogy az igazságtól félnek.
Éjjel van és még nem tudok aludni,
Nem tudok, csak folyton rád gondolni,
Tudom, barátod van és ezt el kéne hallgatni,
De értsd meg, most már be kell vallani:
Téged egyszerűen nem lehet, csak szeretni...
Élet és halál közt lebegek,
nincs senkim, félek,
fáj a lélegzet, mindent érzek.
Volt egy nap, mikor elveszett minden,
nincs már remény, semmi sem stimmel.
Volt egy nap, mikor elveszett, mit kerestem,
hiába kaptam meg, nem lesz ő a szerelmem.
Ez a világ elég szennyes,
mert minden szeretetmentes,
és nem az a gond manapság,
hogy hiányzik a szabadság,
hanem hogy érzelem nélkül,
csak a munka, vég nélkül.