Koncz Emese
Láttam, ahogyan az ünnep hitet ébreszt.
Láttam, ahogyan elsuhan a szeretet.
Bekopogott házakba, ahol járt, öröm éledt.
Láttam, hogy megszólított néhány szívet.
Ha rám nézne szemed, vajon mit látnál?
Lelkednek mélyén él-e ott még fény?
Hideg éjszakában lennél a hű társam?
Vagy mint egy vándor, csak megszállnál nálam?
Feketében járó, szomorú világ.
Temetőben gyújt ma sok ember gyertyát.
Szívek szakadnak a súlyos teher alatt.
Amit a gyász már sok éve marhat.
Kopott falak, magas házak.
Elhagyatott, régi várak.
Életnek benne nyoma sincs.
Régen pedig élettel voltak teli.
Gondold meg, leány, kinek adod kezed.
Gondold meg, legény, kell-e ő neked?
Mesélj, te világ, miért sírsz?
Siratod az időt, mikor szép voltál?
Erőid romokban állnak.
Pedig sok élőlénynek helyet adtak.
Sok a celeb, nagy az átok.
Egy perc hírnévvért csodáltok?
Bárkit a szátokra vesztek.
Cikk rólatok megszülessen.
Hol a sírokba vésték neveiket,
Nem azért, hogy elfeledd!
Nem azért, hogy meggyalázd.
Nem vagy te tulajdona semminek.
Fekete lett már a homály.
Nem látok már semmit.
Gyertyát gyújtok az asztalon.
Előveszem a rózsafüzért.
Nem az a fontos, hogy mit gondol más.
Hiszen annyira különbözőek az emberek.
Változni, vagy elnyomni az igazi éned.
Bizony, nagy feladat, és sokáig nem lehet.
Ha nem fogadják el, aki vagy.
Mondd, miért erőltetnéd azt, ami nem?
Az álmokat talán az angyalok hozzák.
Hogy enyhítsék szívünk reménytelen vágyát.
Vagy célt adjanak, és teljesíteni tudjuk.
Vagy megkönnyebbülést a gyásztól.
Árulás és bánat annyiszor rám terült.
Hűtlenség és fájdalom szívemben elmerült.
Szívem bezárult mindegyik után.
Zárva a szív ezt tettem reá.