Kontrecz Milán
Mindig ott vagyok, ha valakinek valami kell,
Nem török már össze, ha hozzám senki nem jön el.
Nem várok el semmit két rohanás között
Akkor sem, ha belül már én vagyok törött.
...Az illatos füvön a porhanyós dér,
A meghitt ebéden a friss, meleg kenyér.
Gótika, szerelem, áldás és gyötrelem
Végtelen az éjszaka,
sehol még a hajnal.
Gyötrő, kínzó vágy beszél
egy ismeretlen dallal.
Feketébe torkolló utakon
koptatom reménytelenségbe
bújtatott lábaim.
...
Bárcsak ránctalan lenne,
azt hittem, veled az lesz,
de nem láttam a csodát,
s kezed semmivé lesz...
Nem múlik el úgy nap...
S nem kel fel tűző Nap...
Az éjben hiába bolyong a Hold...
Életem temetni való 27 hold...
Te vagy a legfényesebb csillag,
mi felragyog, ha elveszek.
Te lettél a legGyönyörűbb szó,
mit embernek kimondani lehet.
Lengi Neked szám,
Kortalan Aggastyán,
érzésekkel embert
sújtó Ősi Létező.
Lezuhan a Nap a dombokon túl,
s tűnődöm, ha Te meg én...
De egyedül néztem a csodát,
a zöld pázsit meleg ölén.
Fény már alig kúszott
odafent a felhők tetején.
Hiába írok hályogos szemek
elé tiszta ihlet szülte verset,
ha azok nem látnak a sorok közé.
S így válok én a lelkes költő
a tehetetlenekkel eggyé.
Sikít köröttem a Csend,
a magány vállára vette a Várost.
Az éj bekapta a kietlen utcát,
az ágy altatja a sok álmost.