Kontrecz Milán
Gótika, szerelem, áldás és gyötrelem
Végtelen az éjszaka,
sehol még a hajnal.
Gyötrő, kínzó vágy beszél
egy ismeretlen dallal.
Feketébe torkolló utakon
koptatom reménytelenségbe
bújtatott lábaim.
...
Bárcsak ránctalan lenne,
azt hittem, veled az lesz,
de nem láttam a csodát,
s kezed semmivé lesz...
Nem múlik el úgy nap...
S nem kel fel tűző Nap...
Az éjben hiába bolyong a Hold...
Életem temetni való 27 hold...
Te vagy a legfényesebb csillag,
mi felragyog, ha elveszek.
Te lettél a legGyönyörűbb szó,
mit embernek kimondani lehet.
Lengi Neked szám,
Kortalan Aggastyán,
érzésekkel embert
sújtó Ősi Létező.
Lezuhan a Nap a dombokon túl,
s tűnődöm, ha Te meg én...
De egyedül néztem a csodát,
a zöld pázsit meleg ölén.
Fény már alig kúszott
odafent a felhők tetején.
Hiába írok hályogos szemek
elé tiszta ihlet szülte verset,
ha azok nem látnak a sorok közé.
S így válok én a lelkes költő
a tehetetlenekkel eggyé.
Sikít köröttem a Csend,
a magány vállára vette a Várost.
Az éj bekapta a kietlen utcát,
az ágy altatja a sok álmost.
A Vén, Örökkön Létező
kényére, s kedvére,
tán unalma űzésére
teremtette az embert.