Koók Gergely
Kinyitom az ajtót,
s nézem az udvart,
a ház falára nyomok csókot,
már megterveztem az utat.
Csuromvizes hajam
homlokomra tapad,
tarkómon lecsöppen,
tovább nem is marad.
Sötét felhők alatt
magányosan áll egy fa,
ágain egy holló matat,
szeméből sós könnyet hullat.
Nincs olyan szó, mi megfogna,
megfogna, s elrabolna,
nincsen bánat, mi elásna,
elásva s megtalálva.
Bolond Király reggel felkel,
szolgáira munkát terhel,
peckesen lépked fel és alá,
s énekli seregének dalát.
Mire leszáll az éj és álmos leszel,
imádra egy gyermek felel,
hogy figyelj az ágyad alá,
inkább ébren lépkedj fel-alá,
mert vár rád a mosolygó,
rémálmok ködében gomolygó.
Estefelé húz már a nap,
a Hold az, ki nyugalmat ad,
s egy gyermek alszik a hóban,
álmodik, álmodik most rólam.
Nézem az esőt, ó, hogy esik,
a gödrös földeket vízzel felverik,
borult az ég, s sehol a nap,
lehet-e szebb táj, mit ember kaphat?
Minden titkom a bőröm alá rejtem,
további időkre el is felejtem,
a szívemben kiürült minden érzelem,
megszűnt már a szeretet, az értelem.
Menjetek, egyedül akarok lenni,
ez sok nekem, de nem merek kérni,
egy szó csupán, amit mondok,
utána már meg se mukkanok.
Szerelemhez egy szó van, amit nem felejtesz,
ettől a szótól az agyad bolondságot megtesz,
nem kell nagy segítség, hogy rájöjj, mi ez,
és ez tesz pontot arra, amit valaki elkezd.
Ő hazudik nekem, de hiszek neki,
a titkát gonoszul végül megszegi,
nem kérdez és nem akar semmit,
és könnyéből enged egy cseppnyit.
Zuhanok?
Talán illúzió.
Hogy is láthattam,
ahogy a hegyről lekushadtam?
Vérvörös az ég,
Owen újra visszatért.
Érzik már az emberek,
hűvös szellő közeleg.
Még máig is várom, hogy belépjen,
de tudom, hogy többet ezt nem érzem.