Kormány Gábor
Olyan vagy nekem, mint éhezőnek a kalász,
Mint erdei madár éneke a szívnek,
Boldog vagyok, mert tudtam, rám találsz,
S nemcsak lopott pillantásodból élek.
Uram, egy kövön pihentetem fejem,
S várom, hogy vigyen az álom,
Mert egyre fájdalmasabb az élet
E felgyorsult, gonosz világon.
Létem ütött-kopott falán,
Ha meggyengül a szeretet,
Ki ad reményt, lángot,
Ki ápolja szívemet?
Itt fölösleges már minden szó,
menni kell, meg nem állni,
ha a bizonytalanság fájó sebet üt,
a szív nagyon tud fájni.
Mint két zöld fenyő,
Egymás mellett állunk,
Életvidám, jó kedéllyel
Összeér az águnk.
Langyos nyár-végi szélben
kotta nélkül ciripelt a tücsök,
ám egyszer csak... elhallgatott,
pici szíve nem játszott több dallamot,
a pillanat megdermedt, s én úgy éreztem...
Van egy kutyám, barátságos, szelíd nagyon,
Követ mindenhová, sokat fekszik a napon,
Van cicám is, dorombol éjjel-nappal nekem,
Egeret fog, játszik sokat velem...
Mindig légy becsületes, mondogatta apám,
Hogy jó szívvel feküdj le, ő ezt hagyta rám.
Teljesen mindegy, hogy mikor és meddig,
Ha egyszer úgyis el kell jönnie,
Hogy holnapig vagy holnaputánig
Vagy száz évig ver az ember szíve.
Séta közben nézegettem a fákat,
Milyen szépek, s milyen büszkén állnak,
Némelyek kevélyek, páran meghajolnak a szélben,
A természet szépségét gyönyörködve néztem.
Én költő nem vagyok, és dadognak
Számban a szavak, a mondatok,
Amit súg az élet, amit érzek, amit
Álmodik a lélek, csak arról írhatok!
Holnap az életed elkérik tőled,
számba vesznek minden adatot,
állj büszkén, pőrén az igazságra,
hisz éltél hitből, ahogy adatott,
mert ha a lelked nem vádol,
és szívedből ömlik a szeretet,
ha megitatnák veled a bűnt,
te kiköpnéd, mint az ecetet!
Gyermekként még nem írtam verseket,
sem szépeket, sem nyerseket,
nem hiányzott a líra, a rím,
de eljátszottam mások rímein,
leírtam azt, hogy: hajnalok,
s alája írtam: angyalok.
Mikor a hangok csenddé válnak,
Csendben követnek fények, árnyak,
S ahogy bennem halkul a csend,
Mintha lehullna földre a Menny.