Kormány Gábor
Virrasztok gyertya mellett,
A hit áttör minden falat,
Ha szívem Istenért reszket,
Nem lankadhat az akarat.
Az
ágyánál álltam,
s elengedtem a kezét,
s közben figyeltem halkan
búcsúzó, könnyes tekintetét.
Ezüstfehér hajad ősz,
Átfestette a szürkeség,
De szívem érző fáklya,
Még most is érted ég.
Gyermekszívvel szivárvány-
színű pillangókat kergetek,
a mának élek, a pillanatnak,
nem hajszolok elveket,
a gyermek tiszta szívébe
a napsugár is beragyog,
minden nap az örök nyárban
gondtalanul játszhatok...
Elszállt a fecske, szél viszi messze,
a hideg napokon fázom dideregve,
szép, szőke kislány, édes, őszi álom,
szívem őt keresi, ő az ideálom.
Igen, egyszer mind elmegyünk,
és nem lesz több nyár, se est,
ahol keresnek, már nem leszünk,
az alkony egy új ruhát fest.
Ha úgy szeretnéd, én gyönyörű mátkám,
mint boldog csolnakos legény,
sárga hajad fodros árján
szíved felé hajózom én.
Vágyaimból és álmaimból egy puha,
kényelmes padot csinálok.
Éjjel-nappal dolgozok egyre-újra,
a munka gyönyörű, szívből jön, vigyázok!
Széles kövesút vezet a temetőkertbe,
két oldalt sárguló fák jelzik: itt az ősz,
az elmúlás fájdalmasan elszenderül,
s a bánat sokakban elidőz.
Van egy könyv, mely bátorít,
ha megbántanak sokan,
akkor előveszem, olvasom,
s a hősökkel én is hős leszek komolyan!
Ősz, ősz hol van már,
hol a szerelem, hol a nyár,
hol a napfény, a tiszta ég,
elmúlás, eressz még!
Mézillatú nyár jázmin permete lebben
nyár végi esőktől újra nedvesebben,
a Nap, mint az olaj, a hegy mögött úgy fénylik,
a lanka sokszínű virágait fénnyel ékesíti...
Rokkámon új ruhát fon
aranyszállal a remény,
a régi már elavult, elhasznált,
rongyossá szakadt szegény.
Együtt álmodtunk mi ketten
boldogan, szerelmesen,
már nem tudom, hogy eshetett meg,
de egymásé lettünk, kedvesem.