Kormány Gábor
Gúnyám viseltes, ráncot varr testemre az idő,
s mint pók a fonalát, az élet rám gyűrött hálót sző,
tűnt ifjúságom tündértaván emlékek között élek,
virágok kelyhén a lepkék, méhek is megrészegülnek,
rövid a perc, az idő repül, mákonyos álmot érlel...
Tegnap felbosszantott egy ember,
felém intett szúrós, kemény szava!
Tavasz ontja illatát,
szirmot bont sok virág,
kiskertembe kiülök,
sok bogárhad hogy nyüzsög...?
Vonaton ülve hallgatom,
ahogy ritmusra kattog a kerék,
tűnődve nézem, önfeledten,
ahogy szalad felém a vidék.
Szeretnék addig élni,
amíg élni kívánatos,
amíg boldog a szív,
és büszkén állhatatos
Vályogház előtt állok, már ütött-kopott fala,
nem járja át semmi, csak pókok szőtt fonala,
a fakapu pántja törött, az ajtó zárja rozsdás,
megette az idő, átrágta a romlás...
Mint féktelen száguldó vonat végtelen síneken,
Isten szava koppan a kemény szíveken.
Kihűl a leves, kihűl a szerelem,
kihűl a reménység tékozló szívemen.
Mint útszéli koldus, kinek senkije sincsen,
nyomorult sorsában - e világ bilincse,
pedig valamikor írt... tanított...
adakozó szívén most sötét folt,
koldus lett, nyomorult, szégyellnivaló,
papírból vetett ágya az aluljáró!
Ma elcsodálkoztam, ahogy felnéztem az égre én,
milliárd csillag egy pici szempárba hogy belefér,
és mégis a messzeség, a távol oly határtalan,
a Föld, mint porszem a végtelenben milyen súlytalan.
Egyedül voltam,
Egyedül, kinek senkije sincsen,
Mikor váratlanul lehajolt hozzám
És átölelt az Isten.
Ez itt az erdő, a csend, a nyugalom,
szépsége betakar - jutalom,
hallgatom e gyönyörű, őszi dalt,
ahogy a fák között csendben átnyilall.
Pénz, pénz, hatalom mit ér,
hisz minden változik...
csak a bolond ember gyűjt,
az okos pedig álmodik!
Néma álmod, az vagyok, ha kéred,
Vagyok fény, mely árnyékodra téved,
Pohár, melyet érint gyönyörű ajkad,
Vagyok a múzsád, gondolataid közt sugallat.