Kormány Gábor
Ősz, ősz hol van már,
hol a szerelem, hol a nyár,
hol a napfény, a tiszta ég,
elmúlás, eressz még!
Mézillatú nyár jázmin permete lebben
nyár végi esőktől újra nedvesebben,
a Nap, mint az olaj, a hegy mögött úgy fénylik,
a lanka sokszínű virágait fénnyel ékesíti...
Rokkámon új ruhát fon
aranyszállal a remény,
a régi már elavult, elhasznált,
rongyossá szakadt szegény.
Együtt álmodtunk mi ketten
boldogan, szerelmesen,
már nem tudom, hogy eshetett meg,
de egymásé lettünk, kedvesem.
Egy gyönyörű, szép nyári napon,
hol mozdulatlan a nyugalom,
egy felhő sincs az égen,
mikor minden pihen minden tétlen,
tűnődöm ezen a szép világon,
mindazon, amit benne látok,
a Nap is olyan fényes, ragyog,
s én is olyan boldog vagyok.
Él egy madár a fénylő szirteken,
"túl az Óperencián, túl az üveghegyeken",
hol aranyló sárga nap süt az égen
tengeri sziklák magas rejtekében.
Ha leírom tisztán az érzést,
Szívemből dallam lesz az írás,
A madár torkából is jön ének,
Ilyenkor elhalkul a sírás...
Nyílik a virág, jő a kikelet,
tavasz váltja fel a vacogó telet,
a Nap a Holdnak udvarol, fiú a lánynak,
a hattyúk taván békák muzsikálnak,
bogár dong, méhecske poroz,
az asztal mellett egy bácsika boroz...
Gúnyám viseltes, ráncot varr testemre az idő,
s mint pók a fonalát, az élet rám gyűrött hálót sző,
tűnt ifjúságom tündértaván emlékek között élek,
virágok kelyhén a lepkék, méhek is megrészegülnek,
rövid a perc, az idő repül, mákonyos álmot érlel...
Tegnap felbosszantott egy ember,
felém intett szúrós, kemény szava!
Tavasz ontja illatát,
szirmot bont sok virág,
kiskertembe kiülök,
sok bogárhad hogy nyüzsög...?
Vonaton ülve hallgatom,
ahogy ritmusra kattog a kerék,
tűnődve nézem, önfeledten,
ahogy szalad felém a vidék.
Szeretnék addig élni,
amíg élni kívánatos,
amíg boldog a szív,
és büszkén állhatatos
Vályogház előtt állok, már ütött-kopott fala,
nem járja át semmi, csak pókok szőtt fonala,
a fakapu pántja törött, az ajtó zárja rozsdás,
megette az idő, átrágta a romlás...