Kormány Gábor
Pislákoló gyertyaláng lennék,
Mely szobádban lobogna,
Égő vággyal belelesnék
Titkon gondolatodba.
Ősz bús húrja zeng,
Rajta a szél zenél,
Végigoson a tájon,
S fájón üzen felém.
Ha volna egy elismerés,
amit a világon mindenhol elfogadnak,
mert aki önzetlenül szeret,
nagyobb értéke van, mint az aranynak...
Mint két zöld fenyő,
Egymás mellett állunk,
Életvidám, jó kedéllyel
Összeér az águnk.
Mikor a hangok csenddé válnak,
Csendben követnek fények, árnyak,
S ahogy bennem halkul a csend,
Mintha lehullna földre a Menny.
Mindig légy becsületes, mondogatta apám,
Hogy jó szívvel feküdj le, ő ezt hagyta rám.
Egyedül voltam,
Egyedül, kinek senkije sincsen,
Mikor váratlanul lehajolt hozzám
És átölelt az Isten.
Létem ütött-kopott falán,
Ha meggyengül a szeretet,
Ki ad reményt, lángot,
Ki ápolja szívemet?
Tavasz ontja illatát,
szirmot bont sok virág,
kiskertembe kiülök,
sok bogárhad hogy nyüzsög...?
Amikor fiatalon az élet küszöbén álltam,
s kutattam a boldogságot, a szíveket.
Tegnap felbosszantott egy ember,
felém intett szúrós, kemény szava!
Néma álmod, az vagyok, ha kéred,
Vagyok fény, mely árnyékodra téved,
Pohár, melyet érint gyönyörű ajkad,
Vagyok a múzsád, gondolataid közt sugallat.