Kormány Gábor
Minden, ami jó és szép, mit átélhet
Ember, mérhetetlen talány nekünk.
Kilépve a végtelenbe, a láthatatlan
Világra már nem lát tekintetünk.
Létem ütött-kopott falán,
Ha meggyengül a szeretet,
Ki ad reményt, lángot,
Ki ápolja szívemet?
Te mindig szerettél a reflektorfényben állni,
Én hátul szerényen a homályban várni,
Te a nyüzsgő városban voltál boldog,
Én a kertekben, ahol szúrnak rózsabokrok...
Óvtalak, rejtettelek sokáig,
ahogy a madár fészkét rejti a fa ága,
napraforgó szívem fényedet itta,
mint a mező virága,
tudom már mit jelent, mikor alszol
és én őrzöm nevetésed, álmod
arcod pici gödrének mosolyában
látom az egész világot...
Természetesen és
könnyen jön a szó,
jön, ahogy az eső,
a fagy, a hó,
a gondolat nem perzsel,
nem éget, mint a nap,
egyszerűen csak fényt
és meleget ad...
Gyermekszívvel szivárvány-
színű pillangókat kergetek,
a mának élek, a pillanatnak,
nem hajszolok elveket,
a gyermek tiszta szívébe
a napsugár is beragyog,
minden nap az örök nyárban
gondtalanul játszhatok...
Az lehetetlen, hogy nem jön az elmúlás,
Hogy könnyen viseli sorsát az ember,
Az állat is elbújik, ha érzi, vége már,
Ha a halállal harcolni már nem mer!
Mint két zöld fenyő,
Egymás mellett állunk,
Életvidám, jó kedéllyel
Összeér az águnk.
Mondjátok meg nekem, mi lesz akkor,
ha elnyel mindenkit ez a vak kor,
ha gépek mutatnak utat,
s az elme vakon kutat, -
mi lesz akkor,
ha ember álmokat nem lát, nem sző,
hová tűnik el az ígért szebb jövő?
Milyen boldog voltam, mikor először megláttalak,
Ősz volt, s a levelek már hulltak a fák alatt,
Mint szorgalmas pókok, álmokat szőttünk szépen,
Gyönyörködtünk egymásban s az őszi napsütésben.
Az
ágyánál álltam,
s elengedtem a kezét,
s közben figyeltem halkan
búcsúzó, könnyes tekintetét.
Együtt álmodtunk mi ketten
boldogan, szerelmesen,
már nem tudom, hogy eshetett meg,
de egymásé lettünk, kedvesem.
Ezüstfehér hajad ősz,
Átfestette a szürkeség,
De szívem érző fáklya,
Még most is érted ég.
Még fagyos a táj, még reszket a patak,
csak a hold fénye világít az éj leple alatt,
még álmodik a remény, hogy rügy fakad az ágon,
természet és ember szívében az álom,
így múlnak a napok, hónapok, évek
az idő csak száll, és soha el nem téved.