Kósa Gabriella
Szomorú a macimama,
felnőttek a kis bocsok.
Elköltöztek a barlangból,
s minden kölyök
jó messzire vándorolt.
Mindig azt gondoltam,
csupa szív lény vagyok,
de néha olyat látok...
Kisbárányka állt a fűben,
és valamin spekulált.
A többi szépen legelészett,
ő csak elmerengve állt.
Megszületik a baba,
angyali teremtés,
s a szeretet rögtön megnyit
Isten felé egy ösvényt.
Szív alakú palacsintát
sütött nekem anyukám,
megkenem és félbe hajtom,
egy fél szív mosolyog rám.
Sikolt sok ember,
de arat a halál,
a sikoly nem hallatszik,
elnyelte az ár.
Az én apukám szuper apa,
olyan, mint a Superman,
feldobál a feje fölé,
és fél kézzel megpörget!
Érdekes, hogy a családban
róluk kevés szó esik,
mégis, ha rájuk gondolunk,
a melegség áthevít.
Kis manó hosszú szakálla
beleakadt egy faágba.
Minél jobban húzta-vonta,
csak jól begabalyította.
Fejed búbján apró ujjak,
mik hajadba beletúrnak,
vállaidon boldog teher,
mi kacagva égbe emel,
a füledben cinkos titkok,
rosszaságok, vágyak, gondok,
a nyakadban halk szuszogás,
vagy épp két kis kar ölel át.
Anya, mikor ölbe veszel,
simogatod a hajam,
mosolyogva adsz egy puszit,
s azt mondod: kis bogaram,
és amikor fogod kezem...
Nyuszicsalád kint ugrál
a virágos réten.
Meglátnak egy kisleányt,
ki labdázik éppen.