Kósa Gabriella
A tömény szesz az Isten átka,
mérges vagyok a világra!
Miért engedik? Miért árulják?
Hány ember issza tönkre magát,
ki nem tudja, mi a mérték,
vagy bánata túl nagy mélység.
Ha felkerülök a mennybe,
és az Istent épp jó kedvében lelem,
megkérdezi: mondd csak, lányom,
az utolsó kívánságod
lent a Földre mi legyen?
Egy nap az oroszlán úgy döntött,
visszaadja királyságát.
Elvonul egy csendes helyre,
magával viszi családját.
Egy-kettő-három,
kismadár az ágon,
azt csicsergi, hogy a mókus
fejen állt a nyáron.
Ki süt nekünk finom sütit?
Hát anya! Hát anya! Hát anya!
És ki főz finom ebédet?
Hát anya! Hát anya! Hát anya!
És hogyha kell, ki dajkál meg?
Hát anya! Hát anya! Hát anya!
Nyuszika, nyuszika,
gyere velem moziba!
Viszünk popcornt, ropogósat,
répalevet, nem cukrosat.
Ismét egy döntés előtt állsz,
mint sokszor az életben,
és te megint csak hezitálsz,
vajon regisztrálj, vagy sem?
Az Úr befejezte a teremtést,
és elsorolt pár új törvényt:
- virág, viríts és hervadjál!
- tavasz, jöjj el és elmúljál!
- ember, szüless és meghaljál!
A nevelés egy szép, nemes,
de nagyon nehéz feladat.
A jóra akarsz nevelni,
a probléma viszont az,
hogy néha még te magad is
- mi a jó vagy épp mi a rossz? -
talán bizonytalan vagy.
Az igaz szerelem nem néma!
Az igaz szerelem beszél!
A kis bivaly megszületett,
de jött az oroszlán.
Az anya próbálta zavarni,
hogy hagyja a borját.
Trillázik a kismadár:
trillala, trillala,
rákontrázik a varjú:
kár, kár, kár.
Búék!
Lezártunk egy évet.
Sajnáljuk? Siratjuk?
Szívünkben felejtős
vagy szép polcra rakjuk?
Anya, miért hoztátok be
apával a fenyőfát?
Azért, kicsim, mert ünneplünk,
állítunk karácsonyfát.