Kovács Adri
...a tésztája könnyű lenne, de átitatott.
Minden egyes perc egy késszúrás,
cukros, konyakos lébe áztatott.
Cserepes lett a szám,
a szemeim üvegesen bámultak ki az ablakon.
Nem táncolok veled,
ma énekelek,
ma játszom,
ma egyedül vagyok,
ma nincs kedvem szeretni.
A pad a hátam közepéig ért,
láthatatlan voltam a sorok közt,
fájt a hátam, a lábam, a szívem,
most nem ült senki szemközt.
Még ottmaradt az arcodon a mosoly,
még ottmaradt a szádon a szám,
rájöttél, hogy nem is mosolyogtál.
Sokat lógtam rajtad,
kinőttél, meguntál, kimostál.
Mindig mondtam: Hagyjál!
Felvettél, örültél, hordtál.
Elmentem hozzád,
megfogtam az arcod,
magamhoz szorítottam,
meg sem mozdultál.
A szoba sarkában,
messzi, távol
a valóságtól,
dermedten ülök,
miközben repülök,
vagy a múlt elől
menekülök?
Paplanruha táncol a szobában,
kit ablak mögül csillagok néznek,
pörög-forog a bor a pohárban,
áldozata egy ideges kéznek.
Csendes harcban, sötétben,
néma arcok ölelésben,
ki nem mondott érzések,
földön fekvő éjjelek.
Épelméjű álmok,
elképzelt világok,
megszokott
keretek között,
elmosott
szavak mögött
emlékek táncolnak.