Kovács Ákos Dániel
A polip csápjai
között egy apró griff.
Könyvbe zárt álmai
közül egy apokrif.
Volt egyszer egy ember,
gyatra volt, csak teher
a világ szemében.
Zene volt. Ember volt.
Hangjegy volt a teste.
Kegyét egy hangszerbolt
keservvel kereste.
Amikor elvesztesz valamit,
először a zsebeidbe nyúlsz.
Ujjaid közt a kacataid
úgy zajongnak, mint valami blues.
Vihar előtti csend.
Hallgatom az Istent.
Villámlik, mennydörög.
Jég hull majd. Megtörök?
Miért esik az eső?
A pocsolya felszárad,
és szomjan hal a madár.
A hit. A madártávlat.
Ide is lehet jönni,
oda is lehet menni.
Ezerötszáz forintból
egy lélegzetet venni.
Megesik, hogy pihensz,
az eső meg esik.
Tócsákról álmodva
ócsárol reggelig.
Messze van Albion, messze van a világ,
visszeres lábamra cipőm igazítják.
Rövid az életút, túl sok a sikátor,
túlélni próbál a panelgladiátor.
Van egy ösvény. Fösvény
lelkem bűnös csöndjén
imaként csengő fény.
Van egy ösvény. Tömjén
füstje lebben fölém,
s hitem vízbe ölném.
Csöndben egy fütty, jin a jangban,
egy álmoktól kialvatlan,
tavaszi dél csillagfénye.