Kovács Gabriellla
Kimaradok az ágyadból,
és az ágyadba majd mások jönnek.
Kimaradó szívveréssel
csók helyett a szádba köpnek.
Mióta nem félek a férfiaktól,
nő se vagyok. Kikeményedtek látomásaim,
külön formát kapott minden szívverés,
és külön szívet minden pozitúra.
Hányszor akartam hozzád érkezni,
de csak bennlaktam a gyors távozásokban.
Kicsi a világ magamat belátni.
A szív az mindig ülve marad állni.
Mocsarasodik a fény,
a hidegséget gondozom.
Kiakasztom a reményt,
mi apámból még átcsoszog,
mint örökletes hiány
az öröklétet hánytatni,
morzsákból és csikkekből
szobrunkat állítani.
Két szememmel félig hogyha látok.
De nincsenek szemek. Csak ritka óceánok
eltúlzott kékségén a helyettes halál
bepótolja, ahogy Krisztus vízen jár.
Ápolatlanul nézed a fecskéket,
ápol, hogyha hull esővíz a kádba,
látnivalóul szeplősödik a hátad,
látogat az Úr, inkább fullasztana hátra
a fecsketollazatok vegyes áramlatába,
de nem enged az Úrnak pillátlan szemhéjad...
...hogy elláthassam benne
haldoklásaid.
Én csak neked maradtam,
mint vegycsík
a Napban,
rendetlen imádom
csúf arányaid.
Anyám sikolyából kiszakadni,
ölek zúzós mélyén
édes-mérgeim szellemjelenésén
jött a pillanat szólítani
egy testet a fényből
a gondolat nyilalló tengerén.
Langyos a szél, langy a Halál,
és belém nyúl durván
tavaszodni.
Szétsimul a szőrök haván
sok ingernyaláb,
combközeinkből nyeldes
átolvadni.