Kovács József (K.Jozsef)
Szentjánosbogárrajzás
Hadd legyek éjjeli bogár
Villódzó lámpás fénye...
Hol az árnyak csendben járnak,
Vigaszszóra nem találnak,
Békét kerget minden álom,
Gyertya fénye messzi, távol.
Ősz, szivárványszínek egyvelege,
Napsugár most gyönge fény melege,
Madár bújik erdő csendje mélyén,
Fáj, hogy a nyár csak mulandó élmény!
Egy csillag vagy fenn, a magas égben,
bár nem lát fürkésző tekintetünk,
mégis érezzük hű jelenléted,
vérünk vagy, és örökre mindenünk.
Szeretteink, kik nincsenek már velünk,
hiányuk ott él lelkekben megint.
Az az érzés, mi ilyenkor fakad,
nincsen rá szó, ésszerű gondolat.
Könnyekkel küzd, ki csak ide kijár,
felidézi az embert, kit rég nem lát.
Temető őrzi kőbe vésve nevét,
halandó földi útja szép életét...
Egy perc volt csupán, és más semmi,
elillant persze, huss, hát ennyi...
Hogyan tudnám én azt elfeledni
Esik eső, szép csendesen lepereg,
az én testem hidegtől reszketeg.
Zord szél erősen arcom korbácsolja,
tüzes elme folyton kovácsolja.
Ha titkon távozik egy test
és ujjongva kér szépen
csillogó szemed nem lát...
Az éj magához láncolja
nyughatatlan szívem.
Vigyorgó csillagok
törnek meg egy ívben.
Álmodoztam messze-messze, távol innen,
szárnyaltam magas csúcsok hegyormán.
Zuhantam mély, hosszanti völgy lankáin
félelmet nem ismerő végtelenen át.
Április, mit rejteget,
szétszórt apró kincseket.
Tündöklik a Nap sugara,
kaspóba gyűlik ugara.