Kovács József (K.Jozsef)
Hogyan tudnám én azt elfeledni
Esik eső, szép csendesen lepereg,
az én testem hidegtől reszketeg.
Zord szél erősen arcom korbácsolja,
tüzes elme folyton kovácsolja.
Ha titkon távozik egy test
és ujjongva kér szépen
csillogó szemed nem lát...
Az éj magához láncolja
nyughatatlan szívem.
Vigyorgó csillagok
törnek meg egy ívben.
Álmodoztam messze-messze, távol innen,
szárnyaltam magas csúcsok hegyormán.
Zuhantam mély, hosszanti völgy lankáin
félelmet nem ismerő végtelenen át.
Április, mit rejteget,
szétszórt apró kincseket.
Tündöklik a Nap sugara,
kaspóba gyűlik ugara.
Kicsi emberpalántaként
kezdtem én az életem.
Kézen fogva kísértek
óvodába engemet.
Fehér gyöngyök
gyöngyvirága
közel áll a szívemhez.
Megváltoztat a szavak csengése
Lassan fortyog a düh bennem,
sötét szavak gyásza szennyben.
Mikor kezed alázatra éhes...
Virág bújik ki a földből
nyöszörögve szörnyen bömböl.
Földanya ölelő keze
csitítja suttogó nesze.
Szerelmes, hívó szavam vonító révbe ér,
csillogó szempár sötét tükre csak az enyém.
Félelem rabja vagyok,
egy percre se csüggedek.
Szobának éle, négy sarka
ropogtatja gyönge testemet.
Síri csend zokog magában
kegyeletre éhesen.
Ködbe burkolódzik néha a reggel,
mikor sötéttel kelsz, sötéttel fekszel...
A csend, mi volt, körém gyűlt,
homálya csak néma nesz.
Kegyelet éke, csillaga
tündököl most feletted.
Suttogj, ha kell, robajjal,
gyászoló szív emleget.