Kovács József (K.Jozsef)
Félelem rabja vagyok,
egy percre se csüggedek.
Szobának éle, négy sarka
ropogtatja gyönge testemet.
Síri csend zokog magában
kegyeletre éhesen.
Ködbe burkolódzik néha a reggel,
mikor sötéttel kelsz, sötéttel fekszel...
A csend, mi volt, körém gyűlt,
homálya csak néma nesz.
Kegyelet éke, csillaga
tündököl most feletted.
Suttogj, ha kell, robajjal,
gyászoló szív emleget.
Jajgató szónak nincsen párja,
a könnycsepp se a hű barátja.
Mégis az érzés felsír bennem,
túl kell már magam ezen is tennem.
Ásít az álom, bólogatok vele,
fáradtság terhe rajtam, itt a jele.
Szemem pislog, pillák fedik mostan el,
álmodsz, örülsz, ha senki nem ébreszt fel.
...megszakad akár egy perc alatt,
folyik, majd utazik és halad,
boldog, ha úgy akarod te is.
Levelet söpör már az ősz,
szőlőlugast őrzi a csősz,
kopasz a fa, ködkorona,
elmúlt a nyár, nincs rokona.
A mérhetetlen, messzi távol,
mely a sötétben oly elmereng,
csillagfény sziporkázva táncol,
kutatja udvarát, feldereng.
Szőkül, szőkén szép a határ búzája,
nyári szellő simogatja, kedvese, babája.
Virrad már a hajnal, dolgos népnek hazája,
csendet tipor lőcsőskocsi lovának patája.
A nap izzik, perzselve forr a levegő tüze,
délibábos kacskaringót lejt itt a föld szüze.
Magasan jár már a nap, rezeg a levegő,
árnyék se bújhat el, pihegve nagy rekkenő.
Ott az Északi övcsatorna csúf, csendes vize apad, alant
a vize is bűzlik messziről, szörnyű kaland.
Ma van apák napja éppen,
övék a győzelem az érdem,
kiknek a szívük helyén van,
játszásból tudnak, tanítanak.
Lelkem békéje
Hiszek benned, Uram, földi teremtőm,
hisz szemem egyszer se pillanthatott hőn.
Bízom benned, Uram, bár szavad idegen,
nem jutott el hozzám halló fülemen.
Szeresed a fákat, óvjad is meg, kérlek, őket,
gondozd s ápold, tiszta szűrt levegővel éltet.
Madaraknak görcsös ágai menedéket, fészekágyat adnak,
cserébe örülnek a hangzatos madárdalnak.