Kovács József (K.Jozsef)
A mérhetetlen, messzi távol,
mely a sötétben oly elmereng,
csillagfény sziporkázva táncol,
kutatja udvarát, feldereng.
Szőkül, szőkén szép a határ búzája,
nyári szellő simogatja, kedvese, babája.
Virrad már a hajnal, dolgos népnek hazája,
csendet tipor lőcsőskocsi lovának patája.
A nap izzik, perzselve forr a levegő tüze,
délibábos kacskaringót lejt itt a föld szüze.
Magasan jár már a nap, rezeg a levegő,
árnyék se bújhat el, pihegve nagy rekkenő.
Ott az Északi övcsatorna csúf, csendes vize apad, alant
a vize is bűzlik messziről, szörnyű kaland.
Ma van apák napja éppen,
övék a győzelem az érdem,
kiknek a szívük helyén van,
játszásból tudnak, tanítanak.
Lelkem békéje
Hiszek benned, Uram, földi teremtőm,
hisz szemem egyszer se pillanthatott hőn.
Bízom benned, Uram, bár szavad idegen,
nem jutott el hozzám halló fülemen.
Szeresed a fákat, óvjad is meg, kérlek, őket,
gondozd s ápold, tiszta szűrt levegővel éltet.
Madaraknak görcsös ágai menedéket, fészekágyat adnak,
cserébe örülnek a hangzatos madárdalnak.
Májusi cseresznye, piros, csábító a szeme,
bűnbe visz és elolvadok, kacsingat ékes külleme.
Hová mentek, én is megyek,
add ide a csöppnyi kezed.
Vezess bátran, mutasd utad,
ne szaladjál, fogjunk nyulat.
Akácvirág, milyen csodás alkotás, remek
látványába a természet is beleremeg.
Gólyamadár, örülünk, hogy hazajöttél,
hosszú út után tudjuk, megpihennél.
Éhes gyomorral pihenni nem lehet,
tavaink bősége kiszolgál, megetet.
Felszáll, vitorlát bont a magas légbe,
fürkészi, kutatja, hol van az ő fészke.
Megszülettem, nagyon vártak,
örömkönnyek hulltak, peregtek.
Átkarolva, betakarva
nyugtattál meg engemet.
Írom, mi hoz igazán pezsgésbe és felettébb lázba,
tengernyi papír teleírt, rendezetlen kálváriája.
Kinek mit jelent írás vagy tintapaca,
gondolkodóba ejt az emberek merengő arca.
Tavaszban fürdik lelkem - mosakszik,
verőfényben előre tolakszik.
Szemem színek százait fogadja,
parfümillat illatát fogyasztja.
Egy újabb éjszakába tornyosulva
papírra fektetem a szavak súlyát
lámpás pislogó árnya feledtem
a pók nem szövi tovább fonalát.
Epekedő honföldnek szagát nem érzed,
mit az eke kifordít, csontok hantja előtted.
Dolgozol, a látvány tisztára felkavar,
pusztulás végbement, az idő elkapar.