Kovács József (K.Jozsef)
Gyerek voltam, emlékszem, szerettem nagyon a lovakat,
emberpalántaként hintáztam folyton sokszor nagyokat.
Nőttem, nődögéltem, nini, alattam összement a hintaló,
lelógott lábam lassan, róla tudtam, ez nem nekem való.
Szerelmes, hívó szavam vonító révbe ér,
csillogó szempár sötét tükre csak az enyém.
Szeretlek, mert te vagy a mindenem,
boldogan ölel át szerető két kezem.
Mocskos arcát kinéztem magamnak,
látszott, benne csupa értelem.
Kísérte fény a kisírt szemét,
a tegnapi koldulás sérelmei jelen.
Hideg évszakból most már elég ennyi,
fáztunk eleget, hagyjuk továbbmenni.
Kaptunk hóból, fagyból, metsző szélből,
csikorgató, dermedt, fagyos télből.
Ásít az álom, bólogatok vele,
fáradtság terhe rajtam, itt a jele.
Szemem pislog, pillák fedik mostan el,
álmodsz, örülsz, ha senki nem ébreszt fel.
A mérhetetlen, messzi távol,
mely a sötétben oly elmereng,
csillagfény sziporkázva táncol,
kutatja udvarát, feldereng.
Gyönyörű-szép reggelen
nap mosolyog kedvesen,
beszűrődik ablakon,
csendben ül a pamlagon.
Megszülettem, nagyon vártak,
örömkönnyek hulltak, peregtek.
Átkarolva, betakarva
nyugtattál meg engemet.
Milyen nehezen szedem rá magam,
dalban elámuljon zokogó szavam.
Gyötrelmes percek fájdalmas sora,
megnyugtat melegsége - harmóniája.
Levelet söpör már az ősz,
szőlőlugast őrzi a csősz,
kopasz a fa, ködkorona,
elmúlt a nyár, nincs rokona.
Virág bújik ki a földből
nyöszörögve szörnyen bömböl.
Földanya ölelő keze
csitítja suttogó nesze.
Májusi cseresznye, piros, csábító a szeme,
bűnbe visz és elolvadok, kacsingat ékes külleme.