Kovács József S9S
Lehet, álom volt csupán,
Mi az emlékembe égett:
Beötlik, ahogy sietve
A lábam elé lépett.
Mondanám, hogy könnyű lesz,
De nem akarlak becsapni,
Aki ennyi mindent átélt,
Az nem tudja így feladni.
Ősz haja ritkított volt,
Arca is már beesett,
Tekintete szomorkásan
Érdeklődőt keresett.
Gyermekkorom hajnalán volt,
Egy gyönyörű szép reggelen,
A fejemben elterveztem,
Hogy azt a kislányt meglelem.
Átok ülhet rajtuk:
Veszedelmes kórság.
Nagy takarók fedik
Kívülről a rózsát.
Magányosan járok, megyek,
S egyszer bevillan egy kép,
Ahogy Édesanyám ringat,
Mikor gyermek voltam még.
Hittem minden szavad,
Még ha hazug is volt,
Mint egy rab, ki szabad,
És belül mégis holt.
Ismeretlen emberek:
Mint egy titkos, ősi rend.
Ő sem szól, így hát én sem.
Beszél helyettünk a csend.
December vége felé járva,
Téli estén, szeretetre várva,
Bús dallamát dúdolja a hárfa,
Hisz egyedül van most is: az árva.