Kovács L. István
Muszáj leírnom, mert hiába mondom el,
hiába mondom el százszor, ezerszer...
Nem miattad, magam miatt,
mert még ma sem hiszem el,
nem hiszem el, hogy ilyen is van,
hogy így is lehet.
Szavak...
...repülnek oda-vissza,
van, ki utálja, s van, ki issza,
néha kő, de van, hogy kenyér,
nem tudni, kit hogyan ér.
Egymással élni, de nélküle,
mellette lenni, de nem vele,
puha ágyban feküdni fázva,
úgy gondolni valaki másra.
Koccints velem, pajtás,
ne a búra, ne a korra,
inkább a torkot szárító porra.
Mert poros volt az út, amin jártunk,
sok mindent kerestünk, keveset találtunk.
Méla lomhaságban terpeszkedik a sík,
madár sem járja, arra csak a szél süvít,
itt-ott száradó nyárfa ága koccan,
erre nyáron is fájdalmas csönd van.
Szervusz, világ, bekopogtattam csendben,
abban a reményben, hogy befogadtok engem,
hogy talán, mint új embert, szívesen láttok,
példát mutattok, és én felnézhetek rátok.
Forgat, keringet az élet,
fölkap, lerak, újra fölkap,
mint szél a pitypang pihéket.
Mindenütt kerítések, falak,
bezártan szenvedő, rothadó világ,
negédesen csöpögő hazug szavak,
titkon elmotyogott, esdeklő imák.
Nokedli mellé sosem kerül tálba,
vékonyabb a nyaka, mint a lába,
a tejfelt sem tűrné e király,
elcsúszna rajta, ha kitör a viszály.
Ej, csak az éjszaka ne volna,
vagy tudnám bevágni a sarokba,
utcán céltalan csavargással oldani...
A gépnél van valami dolgod,
nyakadba lehelek egy csókot,
asztalodra egy teát teszek,
majd leülök, és csendben leszek.
Ülni egy farönkön, feküdni a fűben,
vagy avarrá hullott színes levélen,
fák hegyét nézni, ahogy az égig érnek,
madártól hallani, milyen az őszi ének.
Meleg, barna szemek, körötte néhány finom szarkaláb,
szél túr rövidre nyírt hajába, de ő csak megy tovább.
Kíséri csípős megjegyzés, füttyentés, félhangos szólam,
őt ez már rég nem zavarja, mosolyog, és köszöni, jól van.
Ültem csendben az ajtó melletti padon,
s vártam aranyfényben ragyogó csillagom.
Hiába tekintettem százszor az égre,
tudta, ott ülök, várom, nem jött el mégse.
Még a fák is ölelkeznek,
Csak a te szíved reszket,
A magányod fázik benne,
Elment az, ki ölelhetne.