Kovács László (Lackov)
Nem a gondolataim
vagy a mondandóm
fogytak el
csupán a mondatok
végein az írásjelek
így végtelenné vált...
Csak a lelkem térdel porig,
én állom a fájdalmait.
Tiszteletet adva még bírom,
fejem lehajtva könny(ű)
neveitek szememből síro(n)tok felettetek.
Rozsdálló álmok hullnak a földre,
Csókolják arcképül maguk a betonon.
Fordítva látják a pocsolyaképben,
magukat égben s az eget a betonon.
Séta közben leültem
egy padra, és csak néztem...
egy tisztes jegenye tövében:
miként pirulnak bele
a szégyenlős akácok
és komoly tölgyek
abba, hogy tanúi lehetnek,
amint a nyár...
Hiányzol, mint a fának
Az utoljára lehulló levél.
Hiányzol, mint éhezőnek
Egy korty víz, egy falat kenyér.
Árván hajlik a hajnal,
Simítja koronáját lilán
Egy felhőből szült angyal,
Kit vártam ezeregy éjszakán.