Kovács László (kovycs59)
Márkushegyi akna emlékére
...Csak hűlt helye van, begyógyultak már a sebek.
Nem hangzik fel a műszakra a hívó kürt,
Az erőmű kéménye hidegen integet.
A kora tavaszi hajnal
lopakodik keleten,
halványan dereng ott távol,
mászik a szűrt fény feljebb,
az éj nyugaton téblábol.
Állok itt, és nézem a rideg márványt,
egyedül vagyok az emlékeimmel.
avagy én hogy látom a szenet
Évmilliók nyugalmát
őrzi a Föld, nem adja
kincsét ingyen a bánya,
az üledék ereje
ráfekszik a roppanva
reccsenő gerendákra.
A magzatmáz alatt felsír egy új élet.
Vajon mit tartogat számára a jövő?
Vajon mit hordoznak testében a gének?
Vajon mit ér el majd, míg a halál eljő`?
Elindulsz arra,
hol az ég alja összeér a földdel,
minden lépéssel előbbre haladsz,
minden lépéssel hosszabb az élet,
s rövidebb lesz előtted az utad.
Valami megvillant a szemében,
szembejött az utcán ő is velem,
szomorúság volt tekintetében,
vigasztalnám őt, de nem ismerem.
Úgy, mint a csiga a házát,
magán hordja nagykabátját,
régóta már ez otthona,
és sorsa hozzáláncolja.
Halljad szavamat, te rút halál, én még élek,
Anyámat vetted el, és akiket szeretek,
Látod, kihalt tájaidon égnek a mécsesek,
Oltárodat beragyogják ma a gyertyafények,
Te elveheted a testet, de soha nem győzhetsz,
Te engemet elragadhatsz és magadhoz köthetsz,
Az emlékeket elvenni nem leszel soha képes...
A portás még utoljára köszön neki
HEGEK 04.
(Lehet egy élet munkáját szegre akasztani,
de vannak dolgok, mit nem lehet feledni.)
Nekem már nem hiányzik a sok simogatás.
Láttam, anyám, szemedben a halált,
hiába fogtam a kezed, elmentél oda,
honnan vissza még senki sem érkezett,
sem szülő, sem anya, sem gyermek, sem társ.
Hiányzol... hiányzik, anyám, tőled
az az egy simogatás.
Bemászik a nap,
vagy eső hangja ébreszt,
ablakodon reggel beszivárog az élet.
Van úgy, hogy a napodból
csak néhány perc a szép,
mégis úgy érzed,
élni jó a ritka percekért.
Eljött hát ismét újra már a nyár,
a föld felett hullámzó levegő.
Árnyékban pihen az alföldi nyáj,
a délibáb kel, épp csak lebegő.
Elhagyott sínpárok végén
omladozó gyárak ásítanak,
porlad a múlt a düledező falak alatt.
Az utolsó váltón már nem
riszál egy utolsót
az első hajnali munkásvonat,
a félszárnyú ipari kapu
néha még nyikkan...
Üresen áll már az öreg, vályogfalú ház,
az utolsó meszelés pereg a falakról,
repedezett a fala is, múltat őriz a
a szúette gerenda, a padlásfeljáró...