Kristófné Vidók Margit
Régi naplóm sárgult lapján
sok mesés álom szendereg,
forró csókok néhanapján,
és könnymaszatos reggelek.
Mit is kívánhatnék új év reggelén,
mindenki élete legyen meseszép,
igaz szeretet hangján szóljon a dal,
utadon kísérjen, védjen őrangyal.
Mitől is búcsúzunk így év végén,
egy szám változik, a többi marad,
megyünk tovább életünk ösvényén,
magunkkal cipelve, mi ránk tapadt.
Nézed a tükröt merőn,
néma kérdésre nem felel,
csak a szem beszél tágra - nyílva...
Hófehér selyembe öltözött a táj,
jégcsipke tündököl fenyvesek hegyén,
csillagok fényében aranyló bűbáj,
hozzá szél komponál mennyei zenét.
Kihalt utcákon pislákol a remény,
feldíszített tereken csak szél zenél,
hó sem esik, szürkén ásít a város,
- én halkan kérdezem, hol a karácsony?
Hideg éjszakában csendül a dal,
magányom csendjében lassan elhal,
könny húrjain reszket a fájdalom,
emléked éltet, óvón átkarol.
Sietve érkezel hozzám,
hosszú az út, mit megteszel,
hajnali pír már csak foszlány,
bolyongsz, emlékeiden gyászlepel.
Lobogjon égő, tiszta fénnyel
az első gyertya szelíd lángja,
szívekbe költözzön a béke,
gyűlölet ne kaphasson szárnyra.
Lassan hull alá, csillan a fényben,
Eltévedt levél rezesen ragyog,
Vörös-selymét teríti a szélben,
Életre kelve szállnak a dalok.
Ezernyi szikrázó fényben jössz felém,
lángcsipkés jelenés - könnyfelhők mögött,
hárfahangú szél emlékekről zenél,
míg megáll az idő ég és föld között.
Milyen rég volt, mikor érinthettelek,
most szomorúságban élem napjaim,
én múltunk emlékeiért reszketek,
míg hullámcsend mossa a tó partjait.
Bíborkönnyeket hullajt az alkonyat,
sírokon kicsiny mécsesek ragyognak,
a földre hulló krizantémok szirma,
mint lelketek, olyan hófehér, tiszta.