Kristófné Vidók Margit
Nyújtózó csönd ásít,
bennem mosoly éled,
a perc táncra csábít,
őrzi még emléked.
Hunyorgó csillagok az égi rónán,
Hold közeledik ezüstös hintóján,
indigó éjben már fénycsókok gyúlnak,
didergő felhőn fagyos könnyek kúsznak.
Újból itt állok a régi ház előtt,
várom, hogy kinyíljon végre az ajtó,
mit feledés pókhálója már beszőtt,
ahol a régvolt idő könnyfakasztó.
Imádtam a régi patak partját,
a Nap égő, aranyló smaragdját,
amint végigkúszik a kidőlt fán,
ágas-bogas gyökerek foszlányán.
Kecses női alak, mint egy jelenés,
lila ruháján táncolnak a fények,
ám szívében örökös a rettegés,
meddig lehet még övé ez az élet.
Szaténselyem fákon tavaszfuvallat,
harmatcseppek szőnek csipkevirágot,
szépségük tünékeny - földre hullanak,
nap ölel magához sok milliárdot.
Azúrkékre festi csókod az eget,
zöld fűszálon a napsugár csillámlik,
édes mézillat tölti be a teret,
lángba borult szív szerelemre vágyik.
Siess! - szinte súgtad a szavakat,
azt hittem, tréfa az egész,
láttam villámlani szemed,
már nem voltam annyira merész.
Aranyszőke hajadon csillan a napfény,
szelíd szél susogása száll feléd dalként,
a tizennyolc év észrevétlen elszaladt,
de kék szemeidben a gyermek megmaradt.
gyermekként nem értettem az életet
miképpen lehet hogy nincs apukám
szerettelek volna látni tégedet
hogy soha nem vártalak hazudnám
Szél hullámain érkező emlék,
ölel, ringat a zöld végtelenség,
fák illatos virága hull reám,
dalol a madár május derekán.
Lassan megtelnek életem lapjai,
ölelő emlékek múltam rabjai,
szúrágta percek a tűnő időben,
vállukon csak hitehagyott remények
szállnak fakó-kék égre, és zenélnek
valami édes-bús, fájó dallamot.