Kristófné Vidók Margit
Lustán hömpölygő kis patak
hullámain csorgó fényfalak
bíbor alkonyba hullanak.
Szalmatetős házak falán
Ezeréves mesevilág,
Minden tetőn tündér táncol,
Fenn az égen csillagpásztor.
Szívét már darabokra tépték,
vérpatak csorog sáros földön,
elborít mindent a sötétség,
ártatlant sújtanak az öklök.
Mélykék égbolton tündöklő csillagok,
hol álommá válnak mesés tegnapok,
nézem az ezernyi kis égi lámpást,
amint éjszaka sző ezüstcsillogást.
Lapokat írtam tele, de széttéptem
mindet, mert nem tükrözték a lényeget,
talán elmondom egyszer majd szavakkal,
eléd állok, és küszködve zavarral
próbálok beszélni közös jövőről,
a mögöttünk hagyott nehéz időkről.
"Mint gyermek, aki már pihenni vágyik",
úgy várom a csend ölelő nyugalmát,
összetört lelkem vacog, szinte fázik,
fals ütem dobolja sorsom kudarcát.
Halványul az emlék, tegnapok árnya
Alattomosan settenkedik néha,
Rút álmoktól gyűrődik a kispárna.
Vörös-lila derengés a fák között,
arany glóriáján ragyogott a fény,
egyre terjedt, égi teste tündökölt,
szivárványköntösben a hajnal eszmélt.
Adjon az Isten
minden jót,
kamrákba ételt,
finom bort,
árváknak otthont,
meleget,
szívekben éljen
szeretet...
Díszektől csillog ezüstös fenyő,
színes üveggömbökön fényeső.
Egyikben régvolt karácsony éled,
díszes fáján újra remény fészkel.
Nyugtalan lelkem, ha megtalálhatná
e földi létben a béke csöndjét,
a gonosz tetteket megbocsájtanám,
feltárulhatna az igaz ösvény.