Kristófné Vidók Margit
Aranyszőke hajadon csillan a napfény,
szelíd szél susogása száll feléd dalként,
a tizennyolc év észrevétlen elszaladt,
de kék szemeidben a gyermek megmaradt.
gyermekként nem értettem az életet
miképpen lehet hogy nincs apukám
szerettelek volna látni tégedet
hogy soha nem vártalak hazudnám
Szél hullámain érkező emlék,
ölel, ringat a zöld végtelenség,
fák illatos virága hull reám,
dalol a madár május derekán.
Lassan megtelnek életem lapjai,
ölelő emlékek múltam rabjai,
szúrágta percek a tűnő időben,
vállukon csak hitehagyott remények
szállnak fakó-kék égre, és zenélnek
valami édes-bús, fájó dallamot.
Tipegő, dobogó lábak,
gyermeki örömök, vágyak,
csak egy kis mese és játék,
ennyit kér a mosolyáért.
Csend ölel vándorfelleget,
szélén millió fényvirág
beborít tűnő éjszakát,
pihen már a tündérvilág.
Ezüst hold fürdik tenger vizében,
habvirágok nyílnak - szép igézet,
éj kékjében csillagok ragyognak,
fájó lelkem sebei sajognak.
Az a nap maga volt a csoda,
bolondos április nem tréfált,
a legszebb ajándékot hozta,
és én néztem ámulva, némán...
Adtál nekem szeretetet,
kedvességet, mosolygást,
gyöngy voltál a tenyeremben,
szemeimben borostyán.
Neked adnám, hogy éljen benned,
múlt csodáját, a lágy dalokat,
megtölteném vele a csended,
hogy hallhasd a földi hangokat.
Ma a Nap is másképp ragyog,
hisz ez a születésnapod,
mit adhatnék vajon neked,
hogy érezd a szeretetem?
Halványkék pára száll a légben,
csak halk neszezés minden léptem,
ajándék e nap, mire vágytam,
szellő susog, simogat lágyan.
Bíbor aranyban tündöklő sugarak,
igéző a szikrázó fényzuhatag,
mint hócsipke, zúzmara ül a fákon,
alkonypír terül a meseszép tájon.
Húsvét napján tűnik a sötétség,
reményt ringat a végtelen kékség,
csend van - olyan tiszta, ártatlan csend,
feltörő fohász szívünkben örvend.