Kristófné Vidók Margit
Bíbor árnyakon lépked a Nap,
parázsló fénye csak ténfereg,
harmatcseppen ül az ég-darab,
elhalkul lassan a lélegzet.
Felszakadó sebek még fájnak,
az emlékek visszatalálnak,
szélben lobogó gyertyák fénye
a szeretet örök ösvénye.
Veled élem a legszebb perceket,
miközben az éj fátyolt tereget,
ég villantja ragyogó mosolyát,
eltűnik a nappali homokvár...
Boldogság kísérte életem,
nem tudtam, mi is a félelem,
éreztem, egymáshoz tartozunk,
démonainkon uralkodunk,
de irigység hallatta szavát,
nyújtotta felénk kígyónyakát.
Fák hegyén megcsillan az ősz éke,
ezüstköd ül a nyári kékségre,
illanó fény reszket a víz felett,
rajta merengő csendfátyol neszez.
Csillagok szikráznak a tó felett,
ezerarcú csendben halvány remény,
sóhajoktól lassul a lélegzet,
ezüst pára száll az ég peremén.
Lelkemet égeti, gyötör a láz,
hiába minden esdeklő fohász,
sós könnyeim áztatják arcomat,
tűzpántlikát sodor az alkonyat,
hol álmokat zúznak dühödt szelek.
Szeretnék festeni csodás képeket,
mikor ezüstköd fedi a réteket,
láttatni hajnali bíborragyogást,
ahogy fákon dolgozik a fakopáncs.
Fények ölelkeznek, a perc tünékeny,
elhalkul a terem varázsütésre,
csillogó szemekben igézet látszik,
bársonyos ének a szívekkel játszik.
Tétován álltam a meredek parton,
kívántam, ez a perc örökké tartson,
midőn a hajnal fénymosollyal csábít,
harmatcseppeket a kelő nap szárít,
azúrkék ég simul tenger ölébe,
vágyai úsznak messzeség ködébe.
Azt mondtad, várjak rád,
- és én vártalak,
míg bimbóból virág fakadt,
- és még mindig vártalak,
szirmokon már a nyár szaladt...
Régóta rád gondolok, mama,
látom, ahogy megállsz sóhajtva,
körülnézel a régi tanyán,
szorgosan tisztítod udvarát.
Káprázatos, vöröslő színek,
szirmai mégis oly szelídek,
lágyan ringó, virágzó tenger,
kelyhe harmatcseppet rejteget.