Kriston Klári
Langy-meleg esték.
Fenn ében gyémántokkal.
Lenn sós veríték.
Fényözön árad,
harmat a zöld fűszálon,
könnycsepp felszárad.
Úgy értem véget benned,
mint elfagyott virág a deres avarban,
mint egy elpattant húr a zongorán.
Volt idő, mikor azt hittem: magamért szeretlek.
A saját lelkemért. A boldogságomért.
Az életembe álmodtalak,
mint bimbók a napsugarat,
s felébredve befogadtam
bús szívembe az örök nyarat.
Egy pillanat voltál a végtelen időben,
de számomra mégis oly végtelen,
minden pillanatban.
Sárgultak a levelek,
te magadhoz öleltél.
Az ősz így nem vitte el
lágy mosolyát a nyárnak,
mert lehunyt szemmel láttam
lelkemben élő fényét
szép szemed sugarának.
Kutat ástam a homokban,
s odajött a bátyám nyomban.
Azt kérdezte: - Mit csinálsz?
- Hát nem látod? - válaszoltam.
Kutat fúrok a homokban.
Tudnod kell, már nem fáj a hallgatásod!
Mert oly sokszor lett megtiport virág
a szívem, amint kiáltod felém a csended,
vagy épp meggondolatlan szavad.
Kisfiam! Most ágyad szélén ül anyád.
S amíg alszol, itt vigyáz reád.
Gondolkodik, ha téged ma bánat ért,
hogy újra nevess, mindent megtett-e ezért?
Csodát loptál koldus szívembe
reszkető csillagmezők alatt.
Holdbéli csónakosként jöttél,
álom lett csupán, ami itt maradt.
Véget ért egy élet.
S a testtelen csendben senki sem figyelte,
hogyan szökik a lélek el.
Hogyan repít szétfoszló földi álmokat magával
könnyedén - az Égbe fel.
Fehér Holló9 születésnapjára
Lehet, hogy az ég vize ma sokkal kékebb,
a napsugár játszik a nyitott ablakon?
Nem. Csak egy hang szűrődik ki a szobából,
s arra eszmélek, hogy csendben hallgatom.