Krupa Zoltán
Újra meg újra
Ölelj úgy, mintha nem lenne holnap,
Csókolj úgy, mint az első nap.
Sors vagy végzet?
Sötét felhők gyülekeznek fejünk felett,
Ó, emberek, ti mit tettetek?
Égi villámok tüzesen cikáznak,
Emberek, kik egymásra soha nem vigyáztak.
S minden pillanatban
Hajnalban, mikor a nap ragyogja be arcodat,
Öröm járja be minden gondolatomat.
Hova ember nem lép már soha
Van egy utca a világon,
Hol nem látszik már az emberi lábnyom.
A tükör másik oldalán
Hosszú hajam megőszülve.
Egy fiatal leány férjhez menve.
folytatás
Tengered legcsodálatosabb partja.
Arcodon a világ legédesebb mosolya.
Egy megtört lélek
Nem maradt már más énnekem,
Hiszen csak egy megtört lélek lettem.
Ölelj úgy, mintha nem lenne holnapod,
Csókolj úgy, mintha ez lenne az utolsó napod!
Álarcot hordok vagy sem?
Vajon mit rejt ez az arc?
Hol elzajlott már számtalan érzelmi harc.