Krupa Zoltán
Mikor lehullott az első hó aznap télen
A deres ablakon kinéztem
S szememnek alig hittem
Egy könnycsepp, mely szebben ragyog,
Akár ezer csillag az égen.
Csak ott állt az ember
És csendben nézte
Hogy több száz év
Eltűnik a ködbe
Gyere és szeress míg tart az éjjel
S arra kérlek ne engedj el.
Szeretlek, kedvesem,
Súgtad fülembe csendesen.
S mikor megfogtad két kezemet,
Igaznak hittem érintésedet.
Csak te meg én az éjszakában
De még nem voltál olyan boldog soha
Csak még egyszer fogd meg a kezem,
Csak még egyszer ölelj át csendesen
Nem hallom már többé hangodat
És nem csóválod már többé farkadat
Hit nélkül bízni az emberekben
Fényt keresni a sötétben
Kiútra lelni a rengetegben
Hinni a lehetetlenben
Hang nélkül ordítani
Szavak nélkül megbocsájtást nyerni
Hit nélkül istenhez fordulni
Szavak és tettek nélkül valakit megbántani...
Hideg hajnalon, mikor a köd leszállt,
Úgy éreztem, idő és tér egyszerre megállt,
Nem érzetem még akkor soha olyan hideget
Csak ott ültél a majdnem csupasz fa alatt,
Egy hűvös őszi hajnalon,
Egy kopottas foltokkal teli padon, édes angyalom
Ráncok húzódnak végig homlokodon
Ősz tincsek szaladgálnak végig hosszú hajadon
És azon gondolkozol egy hűvös hajnalon
Hogy vajon miért is lettél hajadon?
Ezer érzés, mely úgy hatolt fájó szívedbe
Mint hevesen izzó tüzes égi villám
A végtelen jéghegybe.
Darabokra hullott a fájdalomtól a lelked
Helyettünk mentél te a csatába
S harcoltál életre-halálra
Helyettünk ejtettél könnyeket
Mikor mi eltitkoltuk érzéseinket