Kurucz Marina
éjfél után nulla óra öt
hangom alszik a kezem remeg
és akinek mindig örülök
kisfiam szavára megdermedek.
De jó is lenne egy olyan világban élni
Ahol az ember tudna istenséggé nőni
Ahol az egyetlen kincs a szeretet lenne
Színre nemzetre és vallásra fittyet vetve
Harcolunk az álmok mezején,
itt ülünk a világ tetején,
összeillünk pedig te meg én,
kergetőzünk életünk delén.
Egyedi a ruhatáram, nagymenő.
Nyolc centiken lépeget a pici nő.
Magaslesen viselem az orromat,
Nyaktekerve forognak a férfiak.
Annak a berlinernek csak a színe változott
Nagymama testével együtt lett ütött-kopott
fehér és rózsaszín masniból nőtte ki magát
a selyemtől a kötöttig a kék sifonon át
ősztől tavaszig melengette az aszó testét
takarta a világ elől az elfáradt estét
Átbucskázik fény és árnyék a légen,
bondorodó madárraj a levegőben.
Vidáman, összehangoltan röpködnek,
a szárnyak tollpihéi kergetőznek
a kopár talaj fölött a hideg télben.
Te vagy a szellő a nyári vihar
Te vagy a paplan mely lágyan takar
Te vagy a nappal a fény illata
Te vagy a tűz szerelmi gyutacsa
Becsukom a kaput, álmodjunk, szívem.
Emlékszel?
Ringó búzamező felett guggolsz,
és nevet a szellő a kalászokon.
Tótágast vet a háborgó Óceán
Hullámzó virág nyílik a taraján
Torzó patája csillog a zeniten
Magával ránt a fekete tömegen
Az ember feje néha térdére hajol
Hullámzik a teste és szíve zakatol
Megvigasztalja azt ki őt bántotta meg
Leroskadva mégis magában didereg
Üvegfalon a torz tükör,
Leomlik minden, összedől,
Iszonyú erővel ejt sebet,
Ökölbe rándítva két kezed.
Ráfagy a házra a lombszínű festmény,
Csordul a színkeverő ereszen.
Bámul a tájra a mézízű napfény -
Kószál a hűst lehelő terepen.
Fekete ördög, fehér az angyal.
Megküzdök véle, ha néha felfal.
Vigyen a tűzbe, égessen belém,
Repítsen bűnbe a mennyek egén.
Teremtettem magamnak egy apró szigetet.
Nem vizesárokkal és nem szögesdróttal
elkerített pici földdarab.