Kusics Iván
Nyolcra mindig minden eldől,
hát minek lenni tovább?
Csak fuss és kösd a kendőd,
mert azok eltiporják.
A rab szabad verse
Magatehetetlen, de eltemetetlen.
Kérdések sora jő.
Ábrándok nyoma előbb édes-bús sóhaj,
de a vége mindig letargia.
Mert hiába akar az ember, ha nem van, nincs van
Nálam jobb? Ezeregy: egynek agya meggy,
másiknak fején alma, füle viszket, azt vakarja.
De mindig minden mindegy most már -
elbotoltam, állhatok tótágast, úgyis koppanok,
mert elhappolják, hát innen én most hoppanálok.
Minden
Elég volt, most már igazán elég,
sok éledett és élhetetlen kevély - nem derék.
Sorsod legyen tört derék, törjön derékba körötted a lét,
meg körötted, eddig csak örökölted,
fejedre nem koppint, ütést rá pöröly mér -
kijárna már neked az öröklét,
te horgasfejű ro-, bögöly fé-.
Merre az akol?
Hol az Eldorádó? Eb ura fakó,
hát értem hölgyem, hogy nem vagy kutya,
nem vagy retyerutya, tunya.
De én se vagyok ló,
nem csapódik mögöttem istállóajtó.
Vadász vagyok, mondd, vagy hajtó?
Te helyettes szajkó.
Erre rendezkedj be
Lelke feslett,
benne a szellem nyeszlett,
harc volt,
nyert a patkány, az ember vesztett.
Konkoly támad, a mag kiszárad,
"Elporladunk mind?" - vonyít,
fején találtad.
Kétségbe vagyok esve,
sose lesz már olyan,
hogy úgy leszek lefestve,
ahogyan.
én vagyok a csöndes tél.
a fény megtörve ér.
agykoponyámban
elpattan az ér,
elmém aludni tér.
köröttem nagy csuda tér,
az Isten mérlegen mér.